Szerintetek normális az, hogy egy anya nem engedi a 24 éves lányának ezeket?

Ebből annyi a normális, hogy még kell mondania, mikorra ér haza. Ezt a 17 éves lányom és a 74 éves anyósom is képes megtenni probléma nélkül.

Ha csak ezzel a gyerekkel kivételez ennyire, akkor én arra gondolnék, a lány problémás valami miatt.

És bevállalja a konfliktust az anyjával? Szól neki, hogy 24 évesen nagyon nem okés, hogy úgy bánik vele, mint egy tinédzserrel?

Szomorú, ha anyuka nem veszi észre, hogy felnőtt a gyerek, de akkor meg utóbbinak kéne erre felhívni a figyelmet.

24 eves ne hagyja hogy a szulok mondjak meg mit csinaljon.

En ennyi idosen otthon laktam es siman mentek barhova csak mondtam hogy megyek X helyre hogy tudjak hol vagyok es ennyi, de engedelyt nem kertem. 25 evesen pl bejelentettem hogy elutazok amerikaba par hetre, megvettem a repjegyet es elmentem.

Elengedik, szimplán nem akar veled találkozni és megbántani azzal, hogy ezt egyenesen megmondja.

Olyan nincs hogy az egyiket engedik a másikat nem.

Anno én is mindent a szüleimre fogtam, ha nem akartam menni.

Ha a Kérdező a saját keresetéből állja a költségeket (főleg, ha a rezsibe is beszáll), akkor

1. a szülőknek sem jogilag, sem morálisan semmi alapjuk ezekre a korlátozásokra (főleg, ha a kisebbeknek szabad),

2. a Kérdező hülye, ha eddig hagyta.

A Kérdezőt a szülei túlféltették/kontrollálták, és ő nem lázadt idejében. Nosza!

Szerintem egy fiatal 24 évesnek FELNŐTTKÉNT kellene viselkednie. Elköltöznie, saját magát ellátni, kiállni önmagáért és nem 12 évesként viselkedni..

Nagy birka vagy ha 24 évesen képtelen vagy kiállni magadért és úgy ugrálsz ahogy anyád fütyül. Oda mész akkor és azzal akit anyád megenged.. 🤣 Vicc.

(17-es vagyok)

#18: szerintem 24évesen nem abnormális, ha valaki még otthon él. DE! Ahogy te is írod, ki kell tudni állni magáért, és nem hagyni, hogy 14-éves szintjén kezeljék.

Nem engedélyt kérni, hanem tényként közölni, hogy elmegy otthonról. Részletek nélkül.

Ha attól tart, hogy emiatt majd nem engedik éjszaka hazajönni, akkor ott nagy a baj....

Ez egy nagyon bonyolult helyzet és természetesen nem normális, de feloldani sem olyan könnyű a konfliktust, mint az itt kommentelők írják. Nem úgy működik, hogy márpedig a csaj fogja magát és elmegy bulizni, az anyja pedig megváltozik.

Tudom, mert én is ilyen családban nőttem fel, az én anyám ugyanilyen passzív-agresszív, uralkodó típus volt világéletében. Mi is úgy nőttünk fel a testvéremmel, hogy nagyon fogva voltunk, soha nem jöhettek át a barátaink, mi sem mehettünk át, folyton otthon kellett ülni és emlékszem, 17 évesen úgy kellett kikönyörögnöm, ugyan hadd menjek már el egy szülinapi bulira este 10 óráig.

Mondjuk, én világéletemben lázadtam ez ellen, már 13-14 évesen is gyűlöltem, hogy nekünk soha semmit nem lehet, amit a velünk egykorúaknak, és itt nem kell semmi extrára gondolni. Nem is voltunk sosem jóban, aztán mikor 18 éves korom körül már elkezdtem keményebben lázadni, mondjuk úgy, kénytelen volt valamennyire engedni a folyamatos veszekedésem és ordítozásom miatt, na meg mert olyanokat mondtam, hogy megölöm magam, de ezek után is maradt a passzív-agresszív viselkedés. Ha szóltam, hogy hétvégén találkozok valamelyik barátnőmmel vagy elmegyek bulizni, akkor jött a baszogatás, vagy nem szólt hozzám, sőt volt olyan, hogy arra értem haza a buliból, hogy bosszúból áttúrta a szobámat, minden személyes holmimat és kidobott egy csomó mindent, mert ő "rendet rak, ha már én nem". Amúgy rend volt, csak kellett valami ürügy, hogy éreztette, ki az úr a háznál. Persze, ezt el is mondta mindig.

De emlékszem, mindig nagyon féltem anyámtól, gyomorgörcsöm volt, ha hozzá kellett szólnom és napokig terveztem, mire el mertem mondani, hogy hétvégén elmegyek valahova, mert akkor mindig jött a hibáztatás, állandóan úgy kellett magam éreznem, mintha egy utolsó sz*rdarab lennék, mert nem ülök otthon 0-24-ben a fenekemen. És ha az ember ebben nő fel, ha ebben szocializálódik 18-20 évig, akkor nehéz kilépni belőle, félelmetes és kemény. Aki nincs benne, nem érti meg, kicsit olyan lehet ez, mint amikor a nők nem mernek kilépni a bántalmazó kapcsolatból.

Komolyan, psizchés problémáim voltak ezekben az években és sokszor öngyilkos akartam lenni, mert nyilván közben anyagilag függtem is az anyámtól, hiszen mi a tökömet csináltam volna 17-18 évesen a válság idején?

A lényeg, amire ki akarok lyukadni: itt csak az a két verzió van, hogy megszoksz vagy megszöksz. Én végül megszöktem, de ezzel vállaltam a következő nagyon nehéz, nélkülözéssel teli éveket, viszont már fantasztikus életem lett, olyan, amiről soha még álmodni sem mertem. Van szerető saját családom, szép otthonom, jó munkám, pénzem.

A húgom megszokott, ő nem tudott - és nem is akart - kilépni ebből a közegből, úgyhogy 30 évesen is otthon él, soha nem volt és szerintem nem is lesz párkapcsolata, nincsenek barátai, nem vitte semmire. Ül az anyám szoknyájának szélén, elmegy dolgozni meg haza és ennyi az élete.

De most visszatekintve azt látom, nagyon erős jellemmel kell születnie ahhoz valakinek, hogy egészségesen ki tudjon keveredni egy ilyen közegből, most már-már azt vallom, szerencsém is volt, mert én ilyen vagyok. De mások nem. Ahogy a bántalmazott nők esetén is, van, aki ki tud lépni, van, aki örökre benne ragad.