Mit éreznek azok a szülők, akik a folyamatos viták között együtt maradnak a "gyereknek jó legyen" címszó alatt?

Egy csomó ismerősöm van, aki ezt átélte így. És még olyanok is vannak, ahol nem állt a háttérben alkoholizmus, csak simán nem jöttek ki jól egymással a szülők és folyamatosan ordítottak egymással. Persze külön menni nem, dehogy, mert a gyereknek kell mind két szülő, csak neki akarnak jót... Igaz, hogy senkinek sem jó, de az már kit érdekel.

Nekem például 10-15 éves korom körül kritikusan szr időszak volt anyámékat tekintve, bár előtte sem volt rendben teljesen minden, anyám velem egy szobában aludt, apám külön. Elején pici koromban az "apu három műszakban dolgozik, ne kelljen már fel hozzám" utána pedig a "apád horkol és nem tudok miatta aludni" címszóval. Az meg már senkit nem érdekel, hogy magánszféra nekem semmi, utálok anyámmal egy szobában lenni. Igazából pont a vitáil miatt mentem koliba, ahol egyébként rohadtul több személyes terem volt három szobatárs mellett, úgy hogy minimum százötven másik kollégista is van ott.

Anyám viszont rohadtul nem csinált semmit, hogy érdemben javuljon a helyzet. Apám részeges időszakában fizikailag nem bántott engem, és szerintem anyámat sem, bár abba nem láttam bele annyira, mivel ők elvonultak a másik szobába és a fene se tudja mi történt ott, amikor nem az undorító féreg apám ódégatását hallgattam. Az a f*sz gyakran fenyegetőzött azzal, hogy megöl minket álmunkban, vagy éppen azzal, hogy öngyilkos lesz. Persze nem tette meg egyiket sem. Mindig elindult kifelé, hogy felköti magát, sajnos nem tette meg, igazából anyám mindig megakadályozta, pedig elmondása alapján, ha nem lenne illegális már rég kinyírta volna. Amikor sírtam mindig megkaptam anyámtól, hogy milyen önző vagyok, hogy nem értékelem, hogy ő tesz értem. Manipulatív és mindig tesz dolgokat, amiket nem tudom eldönteni, hogy szeretetből tesz, vagy azert, hogy tudjon vele befolyásolni. És ezt apámtól független is. Persze mindig mondta, hogy ő jót akar ezzel nekem, meg éreztette, hogy milyen hálátlan dolog nekem ezt nem értékelni. Persze tudom, minimálbéréből nem tudtunk volna albérletbe menni, csak az lett volna megoldás, ha valahogy apám elhúz innen, de szerintem anyám nem tett semmit. És itt-ott eléggé az is lejött, hogy nem csak az anyagiak voltak az egyetlen gond, hanem az, hogy mit szólnak a helyiek. (Pedig amúgy vannak erre elvált szülők, és a többség nem gondol róluk rosszat) Nekem megmondta külső segítséget ne kérjek, nincs értelme, még csak ne is látszon se a közérzetemen, se az átlagomon, hogy valami rohadtul nem stimmel, mert ezekből meg ő rendezett velem vitát. Évekig hallgattam az apám alkoholista életmódja előtt is, hogy minek nekem saját szoba, gimiben úgyis kolis leszek, pedig akkor még eszembe se jutott ez. Aztán nyolcadikban tudatta, hogy nem leszek kolis, nem mehetek olyan suliba, ami szakmát ad, csak gimibe, mert mekkora szégyen lenne neki, hogy az okos kitűnő gyereke nem gimiben lenne. Aztán végülis pont belebotlottunk egy olyan lehetőségbe, amivel kolis leszek kötelező jelleggel, mert előírás, és az túl jól hangzott, hogy ne engedje. Szóval gimibe mentem, öt évre, még csak azt sem mondhatjuk, hogy legalább nyelvi előkészítős osztályba, csak azért mert nem bírtam elviselni őket. Mindezt apám alkoholista életmódja és anyám "jó akarása" miatt. Hát rohadt jó volt nekem, hogy általános iskolásan rengeteg szakkört bevállaltam, csak, hogy ne otthon legyek. Az is teljesen rendben volt, hogy 12-13 évesen rohadtul örültem volna, ha apám tényleg felköti magát...(egyébként meg egy szúnyogok képtelen vagyok leütni) Sőt, az is rohadt jó volt, hogy a hetedik-nyolcadikos évemet szinte kénytelen voltam végig puskázni, mert otthon nem lehet tanulni tőlük, óra közti szünetben nincs idő, meg különben is, látszana, hogy gond van, de azért anyámnak a presztízs kérdés miatt kellett, hogy én kitűnő legyek a körülmények ellenére is, mert ha négyest kaptam már jött a vita, hogy legközelebb már meg fogok bukni. Mindezt azért, hogy suliválasztas előtt anyám kijelentse, hogy nekem muszáj gimibe mennem, de ha egyetemen gondolkodom, akkor ő szinte egyáltalán nem tud támogatni, sőt, hozzá tette, hogy ha tudna se tenné. Aztán úgy nem sokkal azután, hogy kolis lettem, apám munkahelyet váltott, már nem iszik azóta, csak csendesen eléldegél a másik szobában egyedül, igazából olyan, mint egy idegen, aki megdob egy kis plusz zsebpénzzel többnyire koliba utazás előtt. Anyám meg hát... Most hogy nem apámmal veszekszik, rosszabb lett... Manipulatívabb lett, keresi az alkalmat, mikor köthet belém. Komolyan, a múltkor azért rendezett patáliát, mert elmosogattam, és a szivacsot a mosogató jobb oldalára tettem és nem a balra. Mindez azért van így, mert ő annyira "jót akart" és ezt rohadtul értékelni kéne, igaz az volt életem legrosszabb szakasza. Nem is tudom melyikőjükre haragszom jobban, apámra az ivásért, vagy anyámra a passzív hozzájárulásával és az ezen túl engem cseszegetésével. Konkrétan mivel még gimis vagyok nem tudok meglépni, az a nagy terv, hogy amint lehet suli mellett is dolgozok, és most ez sajnálom, nagyon csúnyán fog hangzani, de kihasználom azt, amíg támogatnak anyagilag is (főképp azért mert anyám szégyennek tartaná, ha kiderülne itt a kistelepülésen, hogy nem teszi azt, meg különben is, tud dicsekedni velem és az mi menő már...), aztán mihelyt lesz bármi végzettségem érettségin kívül lelépek és jó messzire elkerülöm őket.

Ez az eredmény, ha valakik együtt maradnak a "gyereknek jót akarás" címszóval. Még nem találkoztam olyan emberrel, akinél így elmérgesedett otthon a helyzet és tényleg jó volt neki a két szülővel.

Komolyan mit éreznek azok, akik ilyen helyzetben együtt maradnak és jó akarásnak nevezik ezt?