Miért asszociálnak az emberek arra, hogy mindig az idősebb illetve a lány testvérnek kell a többiekről gondoskodnia?

Arra nyomják, aki nem áll ki magáért.

Meg valószínű ez egy ilyen burkolt utálat a szülő(k) részéről.

Anyuci pici pimpilimpijével fix, hogy nem fognak mosogattatni, idősápolást elvárni.

Pár évvel idősebb vagyok nálad, de ugyanebben a helyzetben. Attól, hogy te vagy a legidősebb lány a családban, még nem muszáj óvónőt/betegápolót játszanod. Én nálad hamarább beleuntam a húgom pesztrálásába meg abba, hogy hiába van itthon akárhány testvérem, akik többségében már ugyanúgy főzhetnének vagy takaríthatnának, mégis csak én vagyok miatta leszidva. Mindkét kérdésben arra jutottam, hogy ha a szülők saját akaratukból vállaltak ennyi gyereket, akkor oldják is meg. Te, mint gyerek nem vállaltad azt, hogy a saját életed egy baba felnevelésére áldozd, ők viszont igen. Időnként én is szívesen besegítek, de nem fogok mások után takarítani és gyereket pesztrálni, mert van saját életem, amivel boldogulni szeretnék. Ehhez meg kellett húznom bizonyos határokat, emiatt nyilván kevésbé "szeretnek", mert nem vagyok olyan "kedves és segítőkész", ahogy szerintük kellene. De ha hosszú távon saját életet szeretnél, akkor neked is azt javaslom, hogy merj nemet mondani arra, ami a szüleid feladata lenne. Nekik nyilván kényelmesebb úgy, ha te csinálod meg, de ismétlem, nem a te feladatod.

Egyébként gyerek kérdésben ugyanarra jutottam, mint te, most jó pár évig elég volt belőlük. Az anyai ösztön meg egyenesen marhaság, elég körül nézni, egyáltalán nem mindenki való anyának.

Nemrég volt hasonló téma, az is jó nagyot szólt. Komolyan, van ember, aki bedől ennek, és komolyan válaszol?

Na jó, legyen, én is válaszolok: ha ennyire életképtelen vagy, hogy nem tudsz szólni a azüleidnek, hogy NEM, nem érsz rá, nem úgy veszed fel a tárgyaidat, nem úgy alakítod az életedet, hogy a húgodnak (nekik) jó legyen, akkor később vállald csak be a szüleidet is. Sőt. A nagyszüleid gondolom már abban a korban vannak, hogy őket is gondozhatod. Fennmaradó idődben meg gondozz elhagyott gyerekeket, terézanya.

Bár ismétlem, nem hiszem, hogy ez a helyzet valós.

Lehet itt cinikuskodni, de a határok meghúzása sokaknak nagyon nehéz, főleg a szülőkkel. Ennek elég egyszerű az oka: kisgyerekként nincsenek feléjük határok, bennük bízunk a legjobban, legyenek akármilyenek. Ahogy telnek az évek, simán bele lehet ragadni egy ilyen szituba, hogy a gyerek erőn felül próbál megfelelni a szüleinek, amikor pedig ki akarna törni, akkor folyton érzelmi zsarolással találja szemben magát.

A legfontosabb, hogy meghúzd a határaidat, hogy meglásd, mi a te feladatod, és mi az, ami már kívül esik azon.

Ez butaság. A lányom 5 évvel idősebb a fiamnál. Sosem volt ráakasztva. Nem kellett pátyolgatnia az öccsét. Nem neki, hanem magunknak csináltuk...

Mind a ketten, a párommal mi vagyunk a legnagyobbak a családjainkban. Pont azért neveltük így a gyerekeinket, mert mi tudtuk, hogy baromira nem jó a nagyobb testvérnek.

26 és 21 évesek. Mai napig szeretik egymást.

Idős korunkban, ha odajutunk, hogy legyen velünk valami, azt is megoldjuk. 50 évesek vagyunk. Megbeszéljük velük. Nem akarunk terhet rakni rájuk. Nekik is meg van, meg lesz a saját életük.

#7-es kommentelő minden szavával egyetértek.

Egyébként gyerekkoromban nekem picit más volt, de lényegében ugyanez. Tesoim gyerekeire kellett folyton vigyaznom. Én hoztam őket ovibol/bolcsibol, én vigyaztam rájuk minden egyes délután + hétvégén.

Először az egyiknek született gyereke, majd a masiknak, majd megint az elsőnek...3gyerekkel játszottam ezt végig, 8 éves koromtól.

Ha délután találkozni akartam baratnoimmel az úgy volt lehetséges, ha eljöttek velem a gyerekért az oviba. (Minden vágyam volt tiniként úgy élni, mint egy anyuka...)

Most 26vagyok, és nincs az az isten, hogy gyerekem legyen. Azt érzem, H kibabaztam magam egy életre. Nem akarom feladni a szabadságomat.

Közben azt érzem, hogy egy 7+ éves gyerekkel nagyon ellennek, azt szeretném. De sajnos ez nem így működik.

Nem tudom még H mi lesz. Párommal 6eve vagyunk együtt, O szeretne legalább egy gyereket, de én azt érzem, H nem vagyok rá képes és félek, H bekattanok és ugyanolyan szar szülő leszek, mint tesómek (és előtte, mint anyám volt).

Bocsi hogy sokat írtam magamról, de gondolom benned is hasonló érzések vannak,nem?

(Hozzáteszem,én is nagyon szerettem ezeket a gyerekeket, sokszor engem hivtak már anyának, de ez akkor sem normális helyzet és nem vallalhatsz ekkora felelősséget értük).

Nem értek egyet ezzel az asszociációval. Anyai ágon generációkra visszamenőleg nálunk a legfiatalabb gyerekekre hárították mindkét szülő teljes gondozását. Az idősebbek ugye korábban elköltöztek, és onnantól úgy gondolták, már semmi közük hozzá...

Úgy látom, azt szokták ezekkel a feladatokkal "megtalálni", aki

- legközelebb maradt (esetleg el sem költözött)

- nem alapított saját családot / elvált

- legkönnyebb iránytani

Bátran állj ki magadért. Kedvesen, de határozottan mondd meg, hogy bizonyos napokon délutáni óráid vannak. Vagy esti elfoglaltságod, ami miatt későn érsz haza, esetleg az iskolád városában alszol a barátnődnél.

Szólj legalább egy hétre előre, hogy szüleidnek legyen idejük átszervezni a dolgaikat, de ne hagyd magadat eltántorítani. Hívjanak bébiszittert, adjanak kulcsot a húgodnak, menjen valamelyikük korábban haza, mindegy, de te akkor nem tudod vállalni.

Aztán amint lehet pályázz meg egy külföldi ösztöndíjat, és ints búcsút a családnak legalább egy fél évre. Mindnyájatoknak jót fog tenni.

Amíg a szüleid élnek és jó egészségben vannak, a húgod nem a te felelősséged. Klassz, hogy jó testvérek vagytok, támogatod, de csak annyit tegyél meg, ami tényleg belefér az életedbe. Ez a pótanyukaság egyértelműen a saját rovásodra megy. Ne csináld!

Ha a kiskorú testvéred elárvulna, te pedig már önálló keresettel rendelkeznél, nyilván komolyan meg kellene fontolni, hogy magadhoz tudnád-e venni. De még akkor is sok függene a körülményektől, és a szabad döntésed kellene hogy legyen. Persze ilyenről remélhetőleg sose lesz nálatok szó.