Csupán tompa érzelemkifejezés vagy ennél súlyosabb?

Ezektől a különös jegyeitől szinte teljesen elkülönültem tőle.. Úgy érzem, hogy a most felnőtt fiamat már semennyire nem ismerem.

Kisebb korában is megfigyeltem nála, hogy hazudik. Először legtöbbször csupán piti dolgokban, aztán az idő multával egyre komplexebb és érces, pofátlan hazudozásai követték. Olyan dolgokat mesélt, amelyek valójában meg sem történtek, pl.: mesélte, hogy gyalogos átkelőnél majdnem elütötte az autó. - semmilyen autó nem volt még csak a közelében sem, mikor átkelt a zebrán.. teljesen értelmetlen hazudozások. Nem értem.

Aztán kiskamasz korától kezdve -mikortól ő maga is fel tudta már fogni a körülötte zajló tébolyultságot- elkezdett lassan süllyedni magatartásügyileg(?), amit csupán apró mozzanataiban lehetett csak észrevenni, pl.: nem köszönte meg az ebédet, nem ügyel arra, hogy csendesen hagyja el a lakást(eddig mindig így tett), stb. Ettájt derült ki számára pár dolog az apjáról, hogy látogathatta volna a fiamat, de ezt mégsem tette, s erre csupán pártíz lépést kellett volna megtennie, mert mindennap a szomszédban mulatozott.. talán itt van a pont, amikor a magatartása megiramodott súlyosan lefelé, de mindekközben a kifelé mutatott személyét igyekezett/igyekezik fenntartani (én ebben bízom.)

Ekkor lépett át középiskolába.

Ott voltam mellette, mikor az egykor igazinak vélt nevelőapja témába illően egyszercsak sok olyan dolgot mesélt kettőnknek a fiam apjáról, hogy azt énsem tudtam ott helyben helyén kezelni, de a fiam látszólag igen. Hisz ő ebből a beszélgetésből azt könnyen leszürhette, hogy finoman szólva sem számíthat az apjára semmilyen formában. Ahogy ott, akkor, úgy az úton hazafele sem láttam rajta azt a törést, azt a dühöt, vagy csalódottságot, de még a hangjában sem hallottam a szokásosnál eltérőbb hanglejtést, pedig nem csak ez az egy-két dolog hangzott el a beszélgetés során, hanem olyan is, amely akár egy kis utánakereséssel ti, olvasók is be tudnátok azonosítani őt; elhihetitek, hogy ennek legalább beszédtémának kellett volna lennie az autóban, hazafele, de nem így történt.

E dialógus és minden egyéb után ismételten csendessé vált. Óvatosan zárta be a bejárati ajtót, a hűtőt, elhidegült a testvérétől stb. Mintha eltűnni akart volna. Ezt a múltkori dialógusnak tudtam be.

2014 December 4.-én tragikus hirtelenséggel elhunyt a testvére. Egy idétlen szobacsere folyamata alatt történt mindez. Akkor a fiam otthon volt influenzával, s mivel neki eleve nem volt ínyére a szobacsere, ezért az elhunyt testvére ruháit, az íróasztalát, személyes rajzait, kedvenc párnáit visszavitte az eredeti szobájába, amelyek nemrég tartoztak valakihez, nem is akárkihez.. attól könnyek szöknek a szemembe, ahogy csupán egy pillanatra elképzelem a jelenetet.. visszacserélte szeretett szobáját, miközben a testvére szobájában csupán összébbhúzta az ágyat, az íróasztalt, a bútort a helytakarékosság tekintetében. És ő mindezt minden különösebb érzelemkirohanás nélkül tette! Élt és még mindig él bennem a remény, hogy csupán annyi mögöttes jelentés van ezek mögött, hogy nem tudja azonnal felfogni a körülötte levő eseményeket, és ezért ilyen rémisztő a viselkedése..

És átléptünk abba a fázisba, amelyben jelenleg is tartunk, és ami a legtöbb kérdőjelet és aggodalmat okozza számomra.

Kezdjük azzal, hogy őt még nem láttam dühösnek, sőt azt vettem észre, hogy érzelmei tompák és rendkívül gyors lefolyásúak. Ugyanezt nem csak én vettem észre, hanem egykori gyökér munkatársai is, akikkel volt "szerencsém" beszélni. Onnan tudtam meg, hogy valójában milyen munkakörnyezetben is dolgozott. A csendessége és eleve az etnikai eltérése révén hamar mások csicskása lett, nem mellesleg akkora tudtam meg egy, a fiam tarkóján talált rejtélyes sebesülés magyarázatára is; az idióták viccből közelről rálőttek a fiam tarkójára gőzborotvával.

Nagyon rémisztő belegondolni abba, hogy abban a két hónapban, amíg ő ott dolgozott, nem volt látszólag ideges soha. Ezek mellett sem! S ekkor határoztam el, hogy mostmár alaposabban utánajárok a dolgoknak, rákérdezek embereknél, pszichológusoknál és más szülőknél erre.

Most 22 éves a fiam, ott fekszik a másik szobában, készülve a holnapi munkanapra. Nincsenek barátai, sem normális haveri társasága, akik mellett kikapcsolódhat, sem barátnője, akivel boldogabban telnének a percei. De őt minden ilyen dolog látszólag hidegen hagyja, még a lányok is. (A fiam biztos, hogy nem meleg!)

Én csak az a fajta szülő akartam lenni, aki nem szól bele a gyermeke döntéseibe, főleg nem egy fiúéba.. sokszor végigpörgettem az életünk lapjait, és sokszor bele tudtam volna kötni a döntéseimbe és cselekvéseimbe, igyekezetembe..

Nagyon sok mindent én rontottam el.

Minden hozzászólást elolvasok.

Köszönöm, hogy időt szakítottál rám!