Hogy értessem meg vele, hogy nem akarok beszélni róla, és ne is kérdezgessen ezzel kapcsolatban? 18l

Anyám irányába van egy komolyabb megfelelési kényszerem, amit még általános iskolás korom elején a alakított ki bennem. Azóta kezdem leküzdeni ezt, de még sok van belőle hátra. Ezt jobban nem fejteném ki.

Amikor elkezdtem KRESZ órákra járni minden egyes alkalommal kérdezgetett hogy milyen volt, hogy megy, mindig mesélte, hogy anno milyen jól ment minden ilyesmi. De ezt nem a megnyugtató módon, hanem úgy hogy a lehető legstresszesebb lesz tőle az ember. Mindig mondogatta, hogy mennyire várja, hogy meglegyen a KRESZ vizsgám, és majd utána járhassak vezetni, meg milyen jó lesz, ha lesz jogsim. Én annyira ezért nem lelkesedtem, nem önszántamból vágtam bele (de nem is anyu miatt), a lelkesedésem annyi volt, hogy szeretem a kihívásokat, jó lesz. Anya folyamatos szövegelése viszont megölte ezt a kis lelkesedésem, elkezdtem parázni a sima elméleti órák előtt, ahol amúgy semmi extra nem történt, magától a vezetéstől is elkezdtem tartani. Anyám viszont ennek tudatában tovább mondta a hülyeségeit, hiába kértem meg, hogy ne beszéljünk róla, ne kérdezgessen, ne mondja el századjadjára, hogy neki milyen jó volt, és hogy nekem milyen jó lesz. Még neki állt feljebb, hogy mi az hogy engem nem érdekel húszezredik alkalommal a mondandója és kérdései, hogy mi hogy megy nekem éppen. Emiatt a feszültség miatt elméleti KRESZ vizsgám elsőre nem sikerült, ami után én teljesen megkönnyebbültem, hogy amíg az nincs meg, addig nem kezdhetek el vezetni az oktatóval, tehát addig is békén vagyok hagyva anyám fzságaival. Viszont másodjára meglett a vizsgám és a napokban hívott az oktató, hogy hamarosan mehetek. Erről nyilván szóltam anyámnak, mert nincs koli, itthon lakok, nem tudok rendszeresen kamu indokok miatt eljárni vezetni, szóval tudnia kell, plusz sokáig nem volt hír, hogy mikor mehetek, és már kezdett előjönni a téma.

És én őszintén nem szeretném minden óra előtt hallgatni, hogy de jó lesz, ő ennek mennyire örül (holott tudja, hogy én félek ettől, szerintem anyám miatt egyébként), és nem is szeretnék minden óra után kérdéseket, hogy hogy ment, milyen volt, mert ennek az elméleti óráknál is rossz hatása volt rám. És rájöttem, hogy én nem is a vezetéstől meg az óráktól, vagy a vizsgáktól féltem, hanem a saját anyám kérdéseitől. Amikor mondtam anyunak, hogy hamarosan mehetek én rögtön leszögeztem, hogy egy kérdést nem szeretnék hallani az óráimmal kapcsolatosan, nem szeretnék beszélni róla, nem fogok élménybeszámolót tartani. Ezen ki volt akadva, hogy mi az, hogy ő nem tudhatja, hogy hogy megy nekem, szóvá tuti nem fogja most sem tiszteletben tartani azt a kérést, hogy nem akarok beszélni róla. Merthogy ő arra hivatkozik, hogy jót akar neki, és én hiába mondom neki bármivel kapcsolatban, hogy amit csinál az nemhogy nem jó nekem, hanem szar, ő tovább csinálja amit ő kitalált, jelen esetben a kérdésekkel nem fog leállni.

Tehát szerintetek hogy értessem meg vele, hogy nem akarok beszélni róla, ne kérdezzen?

(Egyébként mielőtt valaki azzal jön, hogy joga van tudni hogy állok, mert ő fizeti az órákat, nem, nem ő fizeti. A kapcsolatunk meg amúgy elég felszínes és rossz)