Huszonévesek! Hogyan tudtátok megnyugtatni a szüleiteket a külföldi tanulmányokkal/munkával kapcsolatban?

22 éves vagyok, jövőre fogok majd végezni az egyetemen. Mindig is szerettem volna picit huzamosabb ideig külföldön élni, mert azt egy jó lehetőségnek tartom tapasztalatszerzésre, nyelvgyakorlásra (nyelvszakos is vagyok), utazásra és kapcsolatok építésére. Valamint mi soha nem voltunk a külföldre járós család, a barátaim sem stb., tehát nem is nagyon voltam még külföldön, csak egy-két alkalommal. Egyetemistaként ismertem csak meg olyan lehetőségeket, mint pl. az Erasmus és egyéb mobilitási programok, a Campleaders és társai, au pair munkák, önkéntes programok vagy egyáltalán a külföldi továbbtanulás lehetősége és elhatároztam, hogy mindenképpen szeretnék majd részt venni valamelyikben. Az egyetem alatt eddig nem jött össze és az utolsó évemben már nem is szeretnék kimenni, tehát maximum a diploma után van lehetőségem pl. Erasmus szakmai gyakorlatra, nyári táboroztatós programra és ugye minden más már független az egyetemtől. 22 évesen ez már nyilván az én döntésem, beszélek idegen nyelven, van rá pénzem stb., de a családom még mindig tényezőnek számít, hiszen velük élek és szeretnék a továbbiakban is jó kapcsolatot ápolni velük. Ők nagyon ellenzik az egész alap ötletet is, hogy egyáltalán csak szeretnék külföldre menni és szerintem ennek leginkább az az oka, hogy nem bíznak bennem, mondhatni életképtelennek tartanak. Ha korábban szóba jött a kérdés, akár csak meséltem róla, hogy milyen lehetőségről hallottam például, akkor is jöttek az olyan vélemények, hogy de mégis mit ennék, hogyan fogok eljutni X helyre, hogyan fogom megértetni magamat, mit fogok ott csinálni egyedül stb. Mikor elkerültem az egyetemre, akkor tulajdonképpen ugyanez ment, hogy mégis hogyan fogok bejárni az órákra, le fogom késni a buszt, mit fogok enni, hogyan veszek magamnak bérletet stb. és külön kiselőadást kaptam arról is, hogy nem szabad inni, drogozni, cigizni. Az összes ilyen alkalom egy kisebb cirkusz volt. Abban van igazság, hogy 18 éves koromig otthon laktam velük és addig nagyon rövid pórázon fogtak, illetve nem is nagyon volt rá lehetőségem, hogy önállósodjak és emiatt akkor valóban önállótlanabb voltam a koromhoz képest. Viszont azt gondolom ez valahol természetes volt abban a közegben, másrészt pedig a családomon is múlt a dolog. Az egyetemen már volt rá lehetőségem és nem mondom, hogy nem kellett semmi újat megtanulnom vagy megszoknom, de teljesen jól belerázódtam, meg tudtam oldani mindent, feltaláltam magam és teljesen jól elvoltam, boldogultam. Ugyanakkor a szüleim ezt mind nem látták, nem tapasztalták és így számukra ez olyan mintha meg sem történt volna, emiatt még mindig úgy kezelnek mintha gyerek lennék.