Hogyan kezelitek, hogyan élitek meg, ha a lányotok elköltözik otthonról?

Én kiskorától kezdve megkönnyeztem minden olyan lépést, ami által valamennyire elszakadt, plusz azokat is, ami arra utalt, hogy egyre nagyobb. Első óvodai nap, iskola, első betét és melltartó vásárlás, első ott alvás a barátjánál, majd az elköltözés.

Nagyon jó a kapcsolatunk, de így is fájt.

Mindig úgy neveltem, hogy felnőtt korában önálló legyen. Eleinte furcsa volt, de ez az élet rendje.

A szülőnek sosem szabad elfelejteni, hogy ő is volt fiatal.

Előbb, vagy utóbb, a fiatalok kirepülnek.

anyám diadaltáncot járt, amikor húszévesen elköltöztem otthonról, hogy végre, és most éppen súlyos letargiában van, mert az öcsém a szülővárosukban kezdi meg az egyetemet és nem lesz kollégista egyből (pedig tervezi hogy ha vége az első félévnek és lesz ösztöndíja, kiköltözik lakóközösségbe pár haverjával)

nagyon szeret pedig minket, csak normális emberként belátja, hogy itt az ideje leszállnunk egymás nyakáról (nekünk gyerekeknek is a szülőkéről, itt az ideje újra kettesben koncertre menniük apával)