33 évesen még mindig vágyom a szüleim szeretetére, valaha elmúlik ez?

Mindig is úgy éreztem elhanyagolnak, nem vagyok olyan fontos nekik. Illetve ők állítják, hogy fontos vagyok, csak valahogy sosem jött le, meg mindig az volt a vége, hogy reménykedtem és csalódtam, bonyolult részletekbe nem szeretnék menni. Azt hittem felnőtt fejjel az ember már nem vágyik ilyesmire, mégsem tudtam soha feladni, ami egyre elérhetetlenebb. Sajnos úgy érzem, romlik a velük való kapcsolatom, és bármit tennék ellene, csak rosszabb lesz, kicsúszik a kezeim közül. Néha úgy érzem él még bennem egy kislány, akinek összeszorul a szíve a szülei után. De a nagyszüleimmel még rosszabb a helyzet. Iszonyúan irígylem azokat az embereket, akik szeretetben nőttek fel, és felnőttként normális egészséges lelkületű emberekké váltak, én pedig folyamatosan küzdök a démonaimmal, mindenféle lelki problémával. Hogy tudnék nem vágyni a szüleimre?