Hogy dolgozzam fel, hogy anyám utál és már sosem fog szeretni?

Szóval apukám gyerekkora nagyon problémás volt. Nagyon rossz körülmények között nőtt fel, szülei alkoholisták voltak, anyukája prostituált volt és ott mellette is fogadott kuncsaftokat, stb.

Az apja börtönben is volt, illetve úgy tudom hogy Őt megölték (család egyéb tagjai ezt mesélték), amikor apukám olyan 14 volt…

Ennek ellenére, apámon amíg fiatal volt nem látszott elmebetegség jele.

Tanult és dolgozott, mindenben becsületes volt és úgy tűnt, hogy képes arra, hogy egy normális családfővé váljon… Nagyon pozitív ember volt és akkoriban mindenki szerette (unokabátyám szerint).

Aztán megszülettem és elrontottam mindent… Apám nagyon nagyon szeretett, nem mindennapi módon, de sajnos paranoid skizofrén tünetei jelentek meg 1 éves korom körül, amikor Ő 28 éves volt… Majd később diagnosztizálták is nála a betegséget, s a gyógyszeres kezelések ellenére sem lett már soha tünetmentes.

Az összes tévképzete velem kapcsolatos volt és a túlféltésből adódott… Olyan veszélyektől féltett engem, melyek nem léteztek.

Viszont így az együttélés nem volt megoldható vele, így elváltak a szüleim.

8-9 éves korom körül anyám megismerkedett egy férfival, akinek volt 2 gyereke és mindenféle programokat szerveztek négyesben, de engem sehova nem vittek… Sajnos anyám valószínűleg mindig is engem okolt azért, amiért tönkretettem az első kapcsolatát. Nagyon megutált azért, amiért évekig egyedül kellett nevelnie, úgy hogy közben két ember helyett dolgozott (amíg nem volt új párja)… Hiszen nagyon nem így tervezte.

És emellett, én akárhogyan is igyekeztem, sajnos nem tudtam jó tanulóvá sem válni soha… Így visszagondolva, valószínűleg nem is igyekeztem eléggé. De mindig szerettem volna büszkévé tenni valamivel, de egyszerűen képtelen voltam rá.

Évről évre, egyre többet volt az új élettársánál, 11-12 éves koromtól csak hétvégén volt velem otthon.

16 éves koromban pedig egy egész évre egyedül hagyott a lakásában, pénzt azt rendszeresen küldött nekem, de egészen 17 éves koromig nem láttam…

Mostmár “felnőtt” vagyok, bár érzelmileg egyáltalán nem érzem magam annak. Mindenesetre mostanában volt 1-2 komolyabb eredményem az életben, alig vártam hogy tudathassam anyámmal, de amikor felhívtam akkor csak annyit mondott, hogy “gratulálok fiam, de mit mondjak még? Nem különösebben érdekel…”

És amikor ezt mondta, akkor tudatosult bennem, hogy igazából mindegy hogy mit csinálok, nyerhetnék Nobel díjat is, az sem érdekelné, akkor sem lenne hozzá több közöm és nem szeretne jobban…

Ennek 1-2 hónapja és igazából azóta mindig erre gondolok mielőtt elalszom és egésznap is mindig megbújik ez a dolog a gondolataim mögött és nagyon rossz a kedvem miatta… Előtte tudat alatt mindig azt reméltem, hogy lesz még nekünk jó kapcsolatunk.

Nem tudom, hogy miért vágyom még mindig a szeretetére, elismerésére… Kéne helyette valami, ami nem reménytelen, de nem tudom mi. Mivel lehetne pótolni az anyai szeretetet? Vagy hogy dolgozzam fel ezt a dolgot és éljem tovább úgy az életemet, hogy ne okozzon ez negatív érzelmeket/gondolatokat bennem nap mint nap?

A válaszokat előre is köszi!

Illetve azt is, hogy végig olvastátok ezt a picsogást!