Milyen elsõ-generáció diplomás problémák vannak (konkrét példákkal)?

Nekem szerencsém van a szüleimmel, támogatnak anyagilag és lelkileg is :)

Főleg az elején, mikor nem sikerült egy zh, mindketten próbálták tartani bennem a lelket, bár személyes tapasztalatunk nincs az egyetemről, de nagyon sok ismerősüknek, kollégájuknak van diplomája (anyukámnál még a beosztottjainak is), így tudták, hogy nem a világvége, ha épp nem sikerül valami. Aztán az alapképzés után már elárulták, hogy nagyon izgultak és kétségbe voltak esve ilyenkor, de büszkék rám, hogy csúszás nélkül el tudtam végezni. Most amúgy a mestert csinálom.

Azt volt talán csak nehéz megérteniük, hogy sokszor jobban járok, ha nem fárasztom magam azzal, hogy bejárok minden előadásra, mert egyszerűen vagy az adott előadást "nem tartják jól" vagy velem van a baj, hogy jegyzetekből sokszor jobban tanulok...

Azon szokott még menni a vita, hogy túlterhelem magam a munkával és inkább jobban támogatnak, csak csúszás nélkül csináljam meg.

Szóval én nagyon szerencsés vagyok. Egyedüli hátrányom talán annyi, hogy otthon nincs az a tipik "értelmiségi" közeg, ahol a családi ebéd közben nagy gondolkodókat idézve vitáznak vagy épp valamilyen bonyolultabb műszaki problémára keresik a választ. Ez azért elég inspiráló tud lenni szerintem, bár talán több kell hozzá, mint két diplomás szülő...

Tágabb családból a nagymamám mondogatta sokáig, hogy mindig csinosan járjak órára, a többiek előtt majd szépen, késsel villával egyek (meg az is fixa ideája volt, hogy egyetemen mindenki menzára jár ebédelni és ott nagyon kell majd viselkedni), ha valamiért nem mentem, jött a "nem lesz ebből baj?" és szerinte is a munka helyett is tanulnom kellett volna...

Szerintem ez inkább aranyos volt, mint probléma :)

Anyai ágon anyukám az első diplomás, a nagyszüleimnek kb 6 osztálya volt. A könyveket hülyeségnek tartotta főleg a nagyapám, hogy az semmire sem jó, egy lánynak a tanulásra nincs szüksége, főzni és takarítani tudjon jól. Mikorra én abba a korba értem, már értékelte a tanulást és büszke volt az okos unokájára. Apukám részéről őt és mind a 6 testvérét diplomáig taníttatták a szülei, tehetősek egyáltalán nem voltak, ezt tudták adni örökségül.

Pároméknál ő az első diplomás, igazi falusi családdal ahol csak a kétkezi munka volt érték az előző generációkban. Az anyukája támogatta, az apja szerint semmirekellő mert nem lett kamionos vagy kétkezi munkás. Én is megkaptam apóstól hogy miért nem keresek rendes munkát (teljes állásban dolgozom home officeban, nem ingázok napi 30 km-t).

15

Ha neked tényleg ez jön le a válaszokból, akkor te is a probléma része vagy. Remélem nincs gyereked.

Apukám mindig azt mondta tanuljak, ha van eszem és szorgalmam hozzá, hogy aztán könnyebben boldoguljak az életben, ezzel szemben anyám általában nagyon lehúzó volt (8 általánossal és nyugdíjig betanított varrónőként robotolva).

Párom családja is a kétkezi munkában hisz, a home office-ról is burkoltan úgy vélekednek, hogy akkor az embernek mindenre van ideje, de az irodában dolgozva sem lehet elfáradni...

Talán én is ilyen vagyok, mert talán a családból nekem lett először diplomám.

Volt, hogy bezártam az ajtót, hogy tudjak nyugodtan tanulni és ne jöjjön be senki se. Nekem egyedüllét kellett a tanuláshoz. Nem hitték el, hogy én tanulok.

Az egyik szülőm megértő volt, a másikkal voltak ilyesfajta gondok.

Büntetett, ha nem úgy viselkedtem, ahogy ő akarta, meg ha én felbőszítettem. (Koránkelés, kerti munka, ilyen dolgok) És volt, hogy kijelentette, hogy nem érdekli, hogy kell a net a tanuláshoz.

Amikor munkát kerestem a szakmámban, Budapesten, akkor megkaptam: le lehet szállni a magas lóról.

Máskor, később küldött egy másik város gyárába, a szalag mellé, merthogy hoznak-visznek és az jó, meg jót tesz az alakomnak az állás.

Olyasfajta megjegyzések, miszerint "minek tanulok tovább", szerencsére nem volt.

Jött néhány beszólás, hogy egy-egy jó szakmával többre mennék, mint ezzel az egésszel. Meg, hogy bezzeg xy, kiment külföldre masszőrnek, és rommá keresi magát. Azt nem értik, hogy az ember egy életszínvonalat akar biztosítani magának, és az is számít, hogy hol élek, mit dolgozok, nem csak, hogy mennyit keresek.

Annyira nem látták át ezt az egészet, hogy azt se tudták, hogy milyen szakon végeztem.

Nem igazán nézik az olyan életmódot semmibe, ahol valaki a tudását felhasználva, nap, mint nap elvégez egy munkát, inkább az a nagy szám nekik, ha valaki kavar, spekulál, helyezkedik, helyzeteket megtalál és kihasznál...

Abszolút fel se fogják a szellemi munka lényegét. Nagymamám egyszer megjegyezte, hogy minek akarok szabadságot kivenni, amikor úgyis otthon dolgozom...

Jó, ehhez zárójelben azért hozzá lehet tenni, hogy a szintén hasonló végzettségű férjecském is hazajön, és nekiáll cirkuszolni, hogy ez meg az miért nincs meg, miközben "egész nap itthon voltam"...Ráadásul ő már második generációs diplomás ...