Akiknek rossz szülei vannak, ti ha beszélnétek erről valakinek, milyen reakciót szeretnétek a másik részéről?

Én annyit várok, hogy hallgasson végig, figyeljen és ne akarjon "megoldani" vagy felüllicitálni, főleg ne egy tized akkora problémával.

Ez amúgy általánosságban is igaz, ha bárkivel problémát osztok meg, mikor meg én vagyok a másik oldalon, szintén tartom magam hozzá (akkor is, ha épp úgy gondolom, hogy az ő problémája csak egy piti dolog)

Igen, én is azt szerettem volna, ha meghallgatnak és megértenének. De aki nem él ebben pitiáner dolgoknak tartja. Meg stb...

De ennek már tízen éve vége, egyedül lakom a magam ura vagyok, eltartom magam albérletben egyedül.

Talán lehet ez életem legjobb szakasza?

34/N

Én nem vagyok ebben érintett, de a feleségem igen. Neki pokoli gyerekkora volt. Addig volt neki jó ameddig a szülei együtt voltak. Kb 6 éves volt amikor elváltak a szülei, apja úgy ment el hogy megígérte neki hogy minden hétvégén együtt lesznek, és ezt így is bezsélték meg a szülei, illetve néha hétköznapokon is. Persze az apja már az első hétvégén megszegte az ígéretét és úgy eltünt mint szürekaszamár a ködben, azóta évekig semmit nem tudtak róla, az apai nagyszülei is cserben hagyták el is költöztek, kitudja hova. Tartásdíj fizetéssel is voltak gondok, de ezekbe nem avatták bele, nem tudja mi vot. Aztán anyja még akkor normális volt vele, de összejött egy csávóval aki telejsen átmosta az agyát és az anyjából egy utálatos, iszákos boszorkány lett, nem foglalkozott vele, bántotta, olyan szinten elfajultak a dolgok hogy gyámügyesek mentek érte egyszer iskolába és onnan az anyai nagyszüleihez került. A nagyszülők már idősek voltak, betegek, nem nagyon tudták ellátni, ezért rokonokhoz került véglegesen, de Ők sem igazán foglalkoztak vele, nem érdekelte őket hogy ezt lelkileg mennyire viselte meg, beiratták oda egy közeli iskolába, annyit se engedtek hogy elköszönjön a régi osztálytársaitól, barátaitól, gondolták úgy is elfelejtik egymást, minek. Csak az alap dolgokat adták meg neki és semmi élmény, közös programra nem vitték, csak lepaszolták ide-oda és ennyi. Aztán amikor gimis lett berakták egy kollégiumba és ott sem érezte jól amgát, de nem érdekelte a nevelő szüleit. Aztán a kollégium egyik pedagógusa segített neki talpra állni úgy ahogy és kjavasolta hogy amint végez a gimivel menjen el dolgozni, és mellette tanuljon valamit, elintézte hogy olcsó szállást kaphasson addig elfogadható körülmények közt, aztán idővel szépen kialakul az élete.

Amikor már nagyjából összekapta magát akkor ismertük meg egymást és elég hosszú idő után mesélte el nekem ezt az egész sztorit jóval részletesebben, és ezzel annyira megkönnyebbült hogy végre valaki meghallgatta normálisan és vígasztalta hogy ezzel végre eltudta zárni azt a rossz időszakot és én magam is észrevettem hogy sokkal jobban érzi magát, jobban kivan virulva, sokkal boldogabb,. mosolygósabb lett, és közvetlenebb is. Előtte nem így volt. Amikor ismerkedtünk iszonyat nehezen nyílt meg, kellet is hozzá türelem de én már akkor levettem hogy ott valami nem stimmel nála, de nem faggadtam semmi. Gyerekkoráról sem beszélt előtte soha, témát váltott, terelte. Aztán amikor már megvolt teljesen a bizalom akkor elmondott mindent.

Neki ennyi elég volt hogy valakinek elmondhatta a dolgokat, kisírhatta magát, és ezzel letudta zárni az egészet.

Ő annyit mondott hogy ha lesz gyerekünk és esetleg szétmennénk ne tegyük meg vele ugyan ezt, mint ahogyan vele megtették.

Sohasem beszéltem róla, mert minek?

Úgy értem, jobb lesz? Lesz változás?

Egy francokat. Maximum sajnálkoznak, de utána "menj haza" - és, hogyha a mostohaanyám visszahallja azt, amiket másnak mondtam...

Ebbe nem is gondoltam bele inkább, de tudtam, hogy nekem ott végem lenne - így is gyakorlatilag folyamatosan pengeélen táncoltam.

Amikor jó napja volt, az oké, átmeneti megkönnyebbülés (3-4 órán keresztül), amikor rossz, akkor igyekeztem jó messzire elkerülni, mert olyankor bizony ízekre szedett.

Nem szégyelltem, hogy ilyen a családom, mert ez kizárólag az ő szégyenük, nem az enyém (apámé főleg, amiért már egészen fiatalként kiszolgáltatott a nőjének - mindegy...), hanem féltem, mi történik, ha valami rokon vagy bárki elmondja nekik, ezért hallgattam.