Mit gondoltok erről? Tényleg én változtam meg az utóbbi időben? Olyat mondtam volna, amit nem kellett volna?

Sziasztok!

Elég hosszú sztori lesz, de megpróbálok mindent összefoglalni.

Az utóbbi időben a szüleimmel való kapcsolatom eléggé megváltozott kicsit negatív irányba. Nem tudunk normálisan beszélgetni, nincs a családban olyan ember, akiben maximálisan megbíznék és bármit elmondanék neki.

A fő rugó, ami mozgatja a szálakat az az, hogy az életemben az utóbbi 2 évben nagyon nagy szerepet játszik a sport, edzés, testépítés.

Világ életemben kövér voltam, általános iskolában (ötödik osztályig) bántottak emiatt (nem csak szavakkal), 0 önbizalmam lett, minden nap sírva aludtam el és féltem iskolába menni. Senkinek sem kívánom ezt az időszakot, valószínűleg ez volt életem "legsötétebb" korszaka és semmi pénzért nem élném át újra ezt..

Életmódot váltottam 2 éve. Közel 35kgot fogytam, és heti rendszerességgel elmegyek edzeni 4-5x, izmot építettem és annyira megszerettem ezt a sportot, hogy később nem kizárt, hogy versenyezni is fogok, de ez még a jövő zenéje.

Ha esik, ha fúj, elmegyek edzek. Ha van kedvem, ha nincs kedvem. Van napi lépésszám célom is, ami segít abban, hogy könnyebben meghatározzam a napi kalóriaelégetésem.

A szüleim legnagyobb problémája velem az, hogy komolyan veszem. Szerintük túlzásba viszem, mert számolom a kalóriát és odafigyelek mindenre. A családban senki sem csinálta soha ezt, én vagyok az egyedüli, aki így "él".

Emiatt rengeteget veszekszünk. 10-ből 10x a téma mindig erre jön át, és a fejemhez vágják, hogy: idézem: "orvosi eset vagyok". Sosem fogom valószínűleg ezt elfejteni, amikor kellett még pár ezer lépés a napi lépésszámhoz és megkértem anyát, hogy tegyen már ki a kocsiból és hazasétálok.. Az volt a válasza, hogy "orvosi eset vagy már".. Ez nem a lépésszámról szól, nem arról, hogy x lépés meglegyen, hanem szimplán a hozzállás. Kitűztem, hogy meglegyen x lépés. Ha most jelenleg 0 lépésem lenne, akkor képes lennék 2 órát sétálni, hogy meglegyen a lépésszámom. Egyszerűen ilyen a mentalitásom és hozzállásom. Vagy 100%, vagy sehogy.

Azóta jöttek olyanok már, hogy "beteg vagy" "túlzásba viszed" "hülye vagy" és hasonlók. Ezek nekem rettentő rosszul esnek. Ma pedig történt egy dolog, ahol teljesen betelt a pohár nálam, mondhatni ez volt az a bizonyos utolsó csepp.

Nagyon rosszul alszom, valószínűleg alvási apnoém van, emiatt többször is felkelek éjszaka, ezért kifejezetten figyelek arra, hogy időben eltudjak aludni. Egyik rokonunk tegnap érkezett haza (kb havonta haza jár), és szokása beülni ilyenkor este 9-10 óráig.

Annyit mondtam, hogy "na, nagyon jó lesz, ha megint itt lesz este 10ig"

Erre anya válasza: "Hát így jártál, mert neked ki van számolva hogy mennyit kell aludnod az edzés miatt, mert teljesen hülye vagy"

Ebbe az a poén, hogy az edzésnek ehhez nincs köze, szimplán számomra fontos az alvás, de szerintem mindenki számára.

Itt pedig, a sorozatos "beteg vagy" "hülye vagy" számláló már kiakadt, és ezt mondtam: "Tudod miért akarok külföldön dolgozni nyártól? Csak miattad, mert már elegem van." Ezután kiment és sírt.

Az elején rosszul éreztem magam, de pár perc után úgy voltam vele, hogy nem fogok bocsánatot kérni, mert akkor is ezt fogom gondolni.

Elegem van, hogy 10 évesként kezel. Minden nap, ha nem érek haza időben, hív és ír, hogy hol vagyok. Szerintük ezzel nincs probléma, mert csak aggódnak.

De azt nem tudják megérteni, hogy nekem ez úgy jön le, hogy nem bíznak bennem. 20 éves leszek lassan, nem foghatom mindig a kezüket, vannak saját döntéseim.

Apropó döntések: Bármit csinálok, az sosem lesz jó. Mindig az a jó, amit Ők mondanak, mert hogy Ők már tapasztaltak. De kérdezem én, hogy akkor hogy önállósodjak? Én is vétek hibákat, sőt.. De a saját hibáiból tanul az ember. Úgy érzem, hogy semmi szabad teret nem kapok, és pontosan emiatt szeretnék "menekülni" külföldre, minél messzebb.

Az imént beszélgettünk arról a bizonyos mondatról, amit kimondtam.

Sírva mondta, hogy nem beszélhetek vele így, amíg ő nevel fel engem. Szerintük nagyon durván beszélek velük, ami részben igaz, de ez mind amiatt van, mert 2 év alatt elfogyott a türelmem a sorozatos odaszúrások miatt.

Hozzáteszem, hogy mindent megadnak, amit csak szeretnék. Sokszor nélkülöznek csak azért, hogy nekem jobb legyen, amiért nagyon hálás vagyok, de ne csináljanak már úgy, mintha nekem lett volna döntésem arról, hogy szeretnék-e élni, vagy sem.. Ha valaki szül egy gyereket, alap dolognak kellene annak lennie, hogy felneveli becsülettel. (tudom, ez nem minden családban van így, épp ezért vagyok hálás nekik)

Szimplán csak a sorozatos "beteg vagy" és hasonlók után egyszerűen betelt a pohár, és kicsúszott az a mondat, de őszintén nem bánom.. Imádom, szeretem őket, mert a szüleim és felneveltek, de nekem is sok pár dolog már. Tisztában vannak vele, hogy mennyire fontos nekem a sport, és mégis 10-ből 10x orvosi esetnek vagyok elmondva, ami nekem rettentő rosszul esik.. Nem iszok, nem drogozok, nem cigizek. Végig jeles/kitűnő tanuló voltam középiskolában, van érettségim, májustól szakmát szerzek, jövőre pedig egyetemre fogok menni, soha nem volt semmi probléma velem. Az egyetlen bűnöm, hogy van egy hobbim, amit 110%-ig csinálok.. Ilyenkor mindig elgondolkozok, hogy vajon az jobb lenne-e, ha minden hétvégén bedrogozva járnék haza..

Mi erről a véleményetek? Tényleg velem van a probléma az utóbbi időben?