Mi van ha felnőtten sincs konkrét megítélésem a szülőkről?

Nekünk mindig nagyon hintázó kapcsolatunk volt, kisgyerekként próbáltak normálisan nevelni, nagyon szerettem is őket, de aztán az egész mindig valahol szélsőségesen megbicsaklott, fizikai bántalmazásokba torkollott, amit mai napig bagatellizálnak, majd az ilyen időszakokat amolyan bűnbánó "mindent megadok" fázisok követték, majd ezek folytonosan váltakozva. Végén már nem lehetett egyáltalán rájuk számítani világot jelentő időszakokban, ami megpecsételte a gyerekkorom. És ez a mai napig jellemző hol így viselkednek, hol úgy, de annyira már nem vagyunk szereplők egymás életében, csak formálisan.

Sajnos mai napig nem tudom egyáltalán létezik-e valami, szeretet apró szikrája, vagy bármi, amiért érdemes lenne mindent helyrehozni. Mintha nem is ismerném már őket, ami valójában igaz is, mert ők is elzárkóztak már a zűrös időszakok miatt. Azt se tudom melyik volt az igazi énjük, amit szerettem, vagy a bántalmazó.

Hogyan lehet így élni, hogy valaki már meg se tudja ítélni a szüleivel való kapcsolatát? Olyan mintha ők akarnák akadályozni hogy valahova tegyem végre az egészet. Mindig csak egy "színházi előadásra" kapok jegyet tőlük, zárt falak, szőnyeg alá söprés. Csak én erőlködöm, mert nem akarom egy kérdőjelben élni életem ezen részét. Nem értik meg, hogy érzékeny emberként muszáj valahova döntenem a mérleget, mert nem akarok egy életen keresztül ezen rágódni.

Mit tegyek?

30N