Tapintatlanság lenne megkérdezni, hogy meddig lesznek nálam az unokáim?

A lányom egyedül neveli a 2 gyermekét, de volt egy 1,5 éves kapcsolata, aminek a párja egyik napról a másikra véget vetett. A lányom pedig úgy kiborult, hogy azóta nem képes ellátni a mindennapi teendőit. Dolgozni sem járt 2 hétig táppénzen volt, napokig fel sem kelt az ágyból. 2 napig óvodába sem vitte a gyerekeket, aztán felhívott, hogy vigyem már őket el, mert ő nem tudja elvinni őket. Nem főzött nekik napokig, a szennyes ruhák, a mosatlan edények felgyűlve, a padlón állt a szemét. Azt mondta neki élni sincs kedve, nincs energiája még takarítani is. Megcsináltam neki a házimunkát, főztem a gyerekeknek, ezt csináltuk 3-4 napig, aztán mondtam, hogy lehetnének pár napot nálam, úgy nekem is kényelmesebb lenne és ő is tudna pihenni. Mondta,hogy jól jönne neki ez a segítség. 4 nap után hazavittem őket, de nem sokat javult a helyzet,csak annyival, hogy a lányom már erőtt vett magán annyira hogy elmenjen bevásárolni és megcsinál egyszerűbb ételeket, mikrós, mirelit ételeket, szenvicseket. Így megint elvittem őket egy kicsit. A lányomnak már muszáj dolgoznia, de ha hazamegy ugyanúgy esik be az ágyba és nem nagyon csinál semmit, egy hajmosásra is 2 napig készült mire megcsinálta.

Én megértem őt, elhiszem, hogy nagy fájdalom érte. De lassan beszélni kellene a gyakorlati dolgokról is. Mikor és hogyan kellene felhoznom és rákérdeznem, hogy mikor fogja tudni rendesen ellátni a gyerekeket?