Akiben nem hitt az anyja, annak hogyan lehet egészséges önbecsülése?

"Akiben nem hitt az anyja, annak hogyan lehet egészséges önbecsülése?"

Ne masban, hanem magadban keresd a problemat!

Ha egyaltalan letezik problema!?

Es tanulj meg donteni.

Én a saját gyermekemet tanulván anyám hibájából, rengeteget dicsértem, minden szabadidőmet vele töltöttem, még középiskolás korában is türelemmel segítettem neki a tanulásban, ha kérte.Sosem voltam rest türelmesen meghallgatni és igyekezni jó választ adni a kérdéseire.Neki is, mint mindenkinek, volt olyan dolog az életében, ami nem ment neki.Nos, azt mondtam, akkor azt próbáljuk kitörölni az életéből(így például matekból fel lett mentve), nem baj, attól még sok mindenben kiemelkedő.Én a pozitívumokat figyelem a gyermekemben, és a legapróbb sikereire is büszke vagyok.

Nos, szépen halad előre az életben:)

Megfelelési kényszert és korlátokat ültetett beléd, ami csak bizonyos szintig egészséges.

Én leváltam anyámról, és egy idő után feltettem magamnak a kérdést, attól, hogy ő azt mondja, végülis miért NE tudnám megcsinálni? Ő persze mindig ellenezte, én meg csakazértis. És megtettem. Persze, nem olyan dolgokat, hogy mondjuk helikopterpilótaként elvezettem egy óceánjárót, de voltak életvitellel, foglalkozással, élethelyzettel kapcsolatos döntések, amiknek volt súlya is. És mindig el kellett mondjam, anya, nekem elég annyi, ha hibát is követek el, hogy azt mondod, a lányod vagyok, mellettem állsz.

Egyébként érdekes, mert a háttérben valójában a félelem áll, és az, hogy önmagából indul ki, mint mindenki általában. És ha ő azt gondolja, nem tudja megcsinálni, más is biztos képtelen rá. Ők is ilyenben nőttek fel, anyukám is ezt hallgatta nagyanyámtól világéletében. Ő is, a húga is, van állásuk, többgyerekes családot rendeznek, élik az életet tisztességes, normális módon, anyukámnak jó szakmája van, nénémnek diplomája, nagyanyám szemében mégis semmire nem vitték.

Tudod, az az érdekes, hogy azzal, amiket, és ahogyan én tettem, inspiráltam anyukámat arra, hogy ő is merjen megtenni dolgokat. Sokszor szembe kellett mennem vele, a véleményével, nehezen fogadta el, hogy már nem tud befolyásolni, sokat veszekedtünk, nagy harc volt. Neki azt kellett megértenie, hogy én értem, tudom, hogy féltésből korlátoz, nem is kell mondania, de ez az én életem, lesznek jó döntéseim, és lesz, aminek iszom a levét, de mindenki élete ilyen, nincs különbség. Egy ponton túl belátja, hogy jó döntések voltak a negatív következményeikkel együtt is, és ő is bátrabb lett.