Elegem van a szüleimből. Félbeszakítottam az egyetemet depresszió miatt, és ők, annak ellenére, hogy tudják, hogy beteg vagyok, le se sz*rnak, családi életünk nulla. Mit csináljak?

Elolvastam az előző kérdésedet is. Szerintem a szüleid nagyon bizonytalanok veled kapcsolatban, nem mernek igazából beleszólni az életedbe, nem is értik, hogy mi történik veled. De mivel nem is jól reagálják le, ha kiöntöd nekik a szíved, inkább ne erőltesd. Magaddal foglalkozz.

Leírom az én példám, bár az egy kicsit közhelyes lesz a tiédhez képest. 18 éves lány vagyok, általános iskola 5. osztályától 8.-ig csúfoltak az osztálytársaim. A családunkban nagy szerepe volt az ételnek, így eléggé duci voltam, ami csak újabb támadási felületet adott a gyerekeknek. Nem tehettem fel órán a kezem, mert megszóltak, hogy milyen vastag a karom. Ha elfelejtettem, hogy hetes vagyok, azt mondták, guruljak ki gyorsan a tanár mellé. A tesi órákról nem is beszélek. (Anyukám egyébként - mint kiderült - engem hibáztatott, mert szerinte ÉN nem tudtam "alkalmazkodni" a többiekhez). Középiskolában már nem csúfolt senki, de megmaradtak bennem az emlékek, így elég rossz első benyomást tettem az új társaimra. Nem mertem megszólalni itt se, ismerkedni meg aztán pláne, nem szerettem jelentkezni nehogy hülyeséget mondjak, szorgalmi előadásokat pedig csak azért nem vállaltam be, nehogy beszóljanak közben valamit, mikor kint állok a táblánál. Kövér is maradtam, és ez a tudat is egyre inkább erősítette a kishitűségem. A mélypont igazából az volt, mikor elkezdtem számítógépes játékokkal rendszeresen játszani. Jó volt, mivel kirántott ebből a világból, és belecsöppentem egy olyanba, ahol nem gátol se a súlyom, se a gátlásaim a kapcsolatteremtésben. Csakhogy a végén már a nap 70%-át a gép előtt töltöttem, anyám továbbra is rajtam szörnyülködött, mindenkinek csak panaszkodott rólam (segítségnyújtás? ugyanmár...) pszichológushoz pedig azért nem küldött, mert az pénzbe kerül. Mindegy is, ez az állapot tartott 1 évig, aztán valahogy kezdtem rájönni, hogy nem ott van az én életem, és hogy a játékkal nem tudom megoldani a problémáimat. Nagynehezen abbahagytam, a következő hónapjaim pedig hol koplalással, hol más diétákkal teltek. Viszont kezdtem egyre jobban megkedvelni egy lányt az osztályból, mára pedig legjobb barátnőmnek mondhatom. Ő egy igazi karakán, határozott csajszi, belevitt egy új társaságba, imádjuk egymást. Mindig bátorítanak, dicsérnek, és tényleg úgy érzem, hogy egyre jobban érzem magam a bőrömben. Egyébként rendszeresen, minden nap futok (áprilisban kezdtem) és tornázok. Az egyetlen ember, akinek nem tetszik a változás az anyám. Nem bírja elviselni az egészséges ételeket, és mióta látja a változást, nevetségesen viselkedik (pl elviszi magával a dezodort, hogy ne tudjak hova menni, vagy direkt nem vesz nekem kaját, és nokedlivel kínálgat, aztán meg hőbörög, hogy nekem nem jó semmi). De nem baj, célom az elkövetkezendő 2 hónapra megvan, és ezt már senki nem veheti el tőlem.

Szerintem ne a szüleiddel foglalkozz, hanem saját magaddal. Ők ilyenek, és tapasztalatból mondom, hogy ilyen korban már nem fognak megváltozni. Már lassan el is kéne engedned őket, most már nem ők kéne, hogy legyenek az elsők, hanem a TE életed megalapozása, kapcsolatok kialakítása. Szerintem a legjobb az lenne, ha elmennél sportolni. Lehet, sőt biztos, hogy van egy csomó fölösleges energiád, amit a GYK-n nem tudsz levezetni. :) Én vagyok a világ leglustább embere, de még én is meg tudtam szeretni a sportot. Hidd el nekem, egy idő után óriási önbizalmat ad. A csapatsportok pedig barátokat is.

Szóval a lényeg, hogy most a te életed legyen a középpontban, ne a szüleiddel foglalkozz. 20 éves vagy, ne húzd tovább a dolgot. Egy tehetséges, intelligens ember vagy, ahogy az előző kérdésnél is írták, jó háttérrel, biztos vagyok benne, hogy sokra vihetnéd az életben.

[link]

Ő is olyan szülők mellett és hasonló körülmények között nőtt fel, mint te. Szóval ne aggódj, híres ember még egész biztosan simán lehetsz. :)

Egy nagyon fájdalmas lépés előtt állsz: fel kell ismerned, hogy a szüleid ideje lejárt, csak magadra számíthatsz. Már nem vagy kisgyerek, a szüleid eddig sem tudták kezelni a problémád, ezután sem hiszem, hogy jobban menne nekik. Ne büntetésen gondolkozz, mert éveid mehetnek el így fölöslegesen. Nem minden szülő jó szülő, de húsz évesen, már elég nagy vagy, hogy ne tőlük várd a kontrollt és a megoldást, hanem sajnos magadtól. Tök jó, hogy jársz dokihoz, de ne a csodát várd, hogy valamitől felébrednek a szüleid és minden csodaszép lesz, mert ők csak egyre idősebbek lesznek, egyre kevésbé van esély arra, hogy változna a viselkedésük. Jól megfogalmaztad, hogy milyen életre vágynál, társaságra, kerti bulikra, barátnőre, már csak el kellene engedni azt a gondolatot, hogy ezt a szüleid segítsége nélkül nem tudod kivitelezni - nincs más választásod, muszáj pedig, ők ennyire voltak képesek, most te jössz..

Egyébként szerintem nagyon jót tenne neked, ha szereznél egy háziállatot, kutyát vagy macskát, akit te gondoznál, te lennél érte felelős és cserébe rengeteg szeretetet kapnál, amire nagy szükséged lenne. Egy állattal kellene sétálni is, a lányok pedig imádják a kutyákat, akár barátokat vagy társaságot is tudnál találni így. Szerintem saját erőből kellene újraépíteni magad, ne ragadj le ott, hogy mit tegyél, hogy végre úgy foglalkozzanak veled, ahogy azt te szeretnéd. 29/L