Mennyire vagyunk mi magunk a felelősek, azért, amivé válunk, és mennyire a szüleink?

Szerintem ahogy fű sem magától zöld,valamennyire minket is a környezetünk formál olyannak,amilyenek vagyunk.....

Anyám világéletében csak saját magával törődött,mindig elvárta tőlem hogy saját magam helyett róla szóljon az egész életem....nekem sohasem lehettek problémáim,ha voltak is,akkor az övéi mindig fontosabbak voltak.

Apám pedig olyan számomra mint egy rokon....sosem szólt bele abba,ami köztem,és anyám között zajlott...mindig kívülálló volt,ha valamilyen konfliktus támadt köztünk.

Máskor anyám előszeretettel próbált ellene fordítani,és elérni hogy folyton neki adjak igazat,bárkivel szemben...

Anyámról tudni kell,hogy iszonyat antiszociális,egyetlen egy rokonával sincs jóban (még a saját testvérével sem),tőlem pedig ugyanezt várta,ha ő valakivel nincs jóban,akkor én hogy képzelem,hogy továbbra is tartom velük a kapcsolatot?

Szakítsam meg azonnal!

Ha még sem így tettem,addig terrorizált,amíg kiharcolta....felnőttem,és szép lassan azt vettem észre,hogy nincsenek barátaim,a rokonokkal nem tartom a kapcsolatot,undorodok mindenfajta érintéstől,legyen az idegentől,vagy családtagtól egyformán.

Ha valahol kettőnél többen tartózkodnak egy helyiségben,el kell jönnöm onnan,mert nem bírom a társaságot....teljesen képtelen vagyok az empátiára,a legszerencsétlenebb ember szenvedése is szinte teljes mértékben hidegen hagy....

A párkapcsolataim kudarcra vannak ítélve,egyik barátomat sem bírtam elviselni...

Hogyan tudnék ezen változtatni?