Hogyan vehetném rá a szüleimet, hogy komolyan vegyenek?

Jelenleg munkát keresek, de amíg nem találok állást, kénytelen vagyok otthon lakni. A szüleim szeretnek és mindent megadnak nekem, de van pár dolog, ami komolyan kiborít velük kapcsolatban, és az otthonlétet is nagyon kellemetlenné teszi.

Az egyik dolog, ami nagyon irritál, hogy következetesen semmibe veszik bizonyos kéréseim, amelyek szerintem teljesen normálisak, például, hogy ne járkáljanak be a szobámba, ne tegyék „rendrakás” címen máshová a dolgaimat, ne olvassanak bele a magánjellegű leveleimbe, jegyzeteimbe, akkor sem, ha véletlenül megnyitva maradnak a számítógépen, stb.

A másik dolog, hogy egyszerűen nem vesznek komolyan, sokszor elengedik a fülük mellett a véleményem (hiába állítják az ellenkezőjét), és általában az az érzésem, hogy sosem bíznak abban, hogy sikerülni fog, amibe belekezdek, örökösen lelombozó dolgokat mondanak az esetleges munkahelyeimmel, állásinterjúimmal kapcsolatban, ellenőrizgetnek, hogy jelentkezgetek-e újabb állásokra, holott erre semmi szükség, magamtól is van bennem annyi felelősségtudat, hogy tudjam, ez fontos. A másik verzió az, hogy ilyen-olyan módon megpróbálnak a hónom alá nyúlni, mert „jaj, szegényke olyan kis elesett, úgysem fog ez neki menni magától”. Ez nagyon dühít, mert nem érzem magam egy béna, tehetetlen, felelőtlen valakinek, de ők mintha gyerekkorom óta örökösen azon igyekeznének, hogy azzá tegyenek azzal, hogy megpróbálnak „kikímélni” olyan dolgok alól, amelyeket nemhogy magamtól kéne elintéznem, de igényem is lenne rá, hogy én intézhessem. Pl. apám örökösen teszi nekem a szemrehányásokat, hogy 4 év főiskola után miért akarok elmenni dolgozni, ülnék még inkább a suliban, mert majd meglátom, hogy a „nagybetűs Élet” nem nekem való, ésatöbbi. Mindezt úgy, hogy nekem már ég a képemről a bőr, hogy még otthon élek (idén végeztem, kb. 3 hónapja keresek munkát), de ő úgy kezel, mintha egy 14 éves kis csitri lennék, aki egy tojást sem tud megfőzni magának, holott azért nem vagyok reménytelen eset, 4 évig laktam kollégiumban itthon és külföldön, és ezalatt végig magam intéztem mindent az utazással, kajával, tanulmányaimmal, papírmunkával, stb. kapcsolatban.

Mindez még oké lenne, de sajnos van még egy harmadik dolog is, amit végképp kiakaszt. Nevezetesen az, hogy apám örökösen próbál bennem bűntudatot kelteni olyan dolgok miatt, amelyek miatt nem érzem felelősnek magam. Pl. állandóan arra célozgat, hogy én „kizsigerelem” anyámat, nagyanyámat,stb. a „speciális igényeimmel”, holott maximálisan igyekszem összehúzni magam, és senkit sem terhelni holmi „egyénieskedéssel”. Elvileg az a nagy bűnöm, hogy nem szeretnék bizonyos kajákat megenni, mert hormonálisan nem vagyok „okés”, és a zsíros, olajos, tésztás kajáktól tele leszek pattanással, akkora leszek, mint egy disznó, és ráadásul a hajam is rondán néz ki. Amitől pedig teljesen befordulok, utálok kimenni az utcára, és úgy általában élni sincs kedvem. Ennek ellenére nem szólok egy szót sem, az sem igaz, amit ő állít, hogy én „külön főzetek magamnak”, maximum próbálom feltűnés nélkül a legkevesebbet enni az ilyen kajákból, vagy átugrani őket, ha lehet… azt is felajánlottam már, hogy főzök magamnak, az sem volt jó, mert egyrészt én egy kis tehetetlen vagyok, másrészt miért sértem meg anyámat azzal, hogy nem eszem meg a finom ételt, amit főz. Miközben öcsém, akit érdekes módon mindenki békében hagy, kilószámra zabálhatja a csirkét testépítés címen, apám pedig főzethet magának minden hétvégén húslevest, amit mindenki utál rajta kívül. Ehhez képest én vagyok az elnyomó, a kihasználó, a kizsigerelő, mert egy minimális szinten szeretnék tudatosan táplálkozni. Vagy itt van egy másik példa: 4 éve, mikor kollégista lettem, kértem egy laptopot, mert szükségem volt rá a beadandók, kommunikáció, ügyintézés, stb. miatt. Úgy volt, hogy vesznek nekem egyet, otthonra pedig egy számítógépet, amit majd közösen használnak. Ekkor megjelent a színen a 14 éves öcsém, akinek a világon semmi szüksége nem volt laptopra, és nagy pofával elkezdte követelni, hogy „ha nekem, akkor neki is”, erre 2 hét hajkitépős veszekedés után vettek neki is egy laptopot, ők pedig számítógép nélkül maradtak, mert természetesen ő nem enged senkit hozzányúlni a sajátjához. Azóta is mindenki az enyémet használja, és még ráadásul én vagyok a főgonosz, hogy nem adom be egészen a közösbe (értsd: nem viszem le a nappaliba, hogy ott élje ki magát rajta mindenki), hiába magyarázom nekik, hogy nekem is szükségem van rá az állásinterjúkra való felkészüléshez, nyelvtanuláshoz, amikhez viszont nyugi kell, és a nappaliban, a bömbölő tévé meg az állandó ricsajozás közepette nem bírok koncentrálni. Ez csak pár példa, de összességében véve az a jellemző, hogy egy csomó dologban négyen négyfélét akarunk, öcsém maximálisan érvényesíti az akaratát, apám úgyszintén, csak ő még másokat is okol mellé, ha nem azt szeretik/csinálják mint ő, anyám pedig inkább nem szól semmit. Én pedig, mint már említettem, igyekszem összehúzni magam, de ennek ellenére mindig rajtam csattan az ostor, mert apám öcsémre nem szól rá, velem viszont lehet kekeckedni, én úgyis a lelkemre veszek mindent. Ráadásul őt örökösen igyekeznek „kárpótolni” mindenért, amit én kapok, holott negyvenszer több igénye van, mint nekem, és egy csomó esetben az ő használt cuccát kaptam meg, amin érdekes módon senki sem sajnálkozott. Ne értsétek félre, nem vagyok anyagias, és nincs is szükségem olyan dolgokra, mint neki, csak az idegesít fel, hogy ezek után ÉN kapom meg, hogy az én extra igényeimtől nem tudnak élni mások.

Oké, piti kis dolgoknak tűnnek, de ezek mind hatalmas drámaként vannak előadva és megélve nap mint nap, én pedig már nagyon unom, hogy örökösen én vagyok a rossz, és mindig csak számonkérést, szemrehányást meg lekezelést kapok ezekért, és még sok minden másért, amit itt most nem részleteznék. Utálok ilyesmin veszekedni, nagyon kicsinyesnek tartom, de mikor napról napra, következetesen lemegy ez a műsor, az ember egy ponton túl nem bírja tovább idegileg. Próbáltam már nekik elmagyarázni ezeket a dolgokat higgadtan és kevésbé higgadtan is, de a "higgadt" verzióra rendszeresen azt kapom, hogy megveregetik a kis buksimat, és elmondják, milyen okos kislány vagyok, meg hogy milyen ügyesen tudok érvelni, az ember már-már azt hinné, hogy igazam van (de természetesen nincs, mert ők okosak, én meg hülye vagyok). A "nemhiggadt" verziót mindenkinek a fantáziájára bízom, de ez sem tesz rájuk sokkal több hatást.

Kérdések:

1. tényleg én vagyok a rossz és az önző, ha ezekben a dolgokban nem engedek?

2. hogy vehetném rá őket, hogy egy kicsit jobban odafigyeljenek rám, és komolyan vegyék, amit mondok?

24/L