Azok az egyedülálló anyák, akik magukhoz láncolva nevelték fel a gyereküket, nagyon boldogok, hogy tönkre vágták egyetlen gyerekük életét és ezzel ottmaradt mellettük hosszú évtizedekig?

Itt az oldalon is számtalan példa van erre.

Érzelmi zsarolással bizony lehet. Az ilyen anyák tulajdonuknak tekintik a gyermeküket. Sajnos, ezt saját tapasztalatból tudom. Anyám elmart mellőlem mindenkit, semmilyen aljasságtól nem rettent vissza. Végül 28 évesen bele menekültem egy kapcsolatba, távol tőle. A boldogság hajója addigra már rég elúszott.

Nyomkodhatjátok a piros kezet, aki nem tapasztalta meg ezt a saját bőrén, az bölcselkedhet itt, de soha nem fogja tudni ezt átérezni.

Nagyanyám is ilyen... Apámra szerencsére anyu egész jó hatással volt, sikerült valamennyire kizökkentenie az anyja hatása alól, de még így is egy csomót mászkál oda.. De az öccse az 50+ évesen is anyjával él, se felesége, se gyereke. Voltak hosszabb-rövidebb kapcsolatai, de az anyja mindenkit elmart mellőle... Teljesen a szoknyája alatt tartja, jelenleg ott jár, hogy anno a ballagásomon azzal sokkolta a rokonokat, hogy ő már azt kívánja, hogy a fia haljon meg előbb, mert mi lesz vele, ha az anyja nem lesz mellette... -.- Apámnak is a szomszédjába kellett építkeznie, itt is próbál mindenbe beleszólni, csak anyu nem hagyja magát.

Egyébként szerintem is csak azt lehet így leláncolni aki hagyja magát. De nagybátyámnál is látszik, hogy ez megy egészen gyerekkorától kezdve és nem tudott kitörni sehogy se.

Nem boldogok, hanem végtelenül önzőek, mert úgy gondolják, hogy ez jár nekik. Szerintük azért szülték a gyereket - maguknak.

Az egyik ismerősöm édesanyja most halt meg 103 évesen. A nő majdnem hetven éves, nincs férje, soha nem is volt, nincs testvére, nincs gyereke. Dolgozott és most nyugdíjas, és "hála" a "szerető" anyukának, olyan egyedül van, mint az ujjam. Ha nem tud kikeveredni a gyászból, kb. egy év múlva halott lesz.

Anyámnak volt egy munkatársa. Anyka-apuka szoros pórázon tartotta. Lásd mint a fentiek. A szülők meghaltak (egyik a másik után, de vénen!), a pasi pedig fél év múlva utánuk ment, tüdőembólia végzett vele.

És ennyit a "szerető" és "önfeláldozó", gyermekét egyedül nevelő "édes"anyákról.

Ismerek olyan anyát, aki több éve közös megegyezéssel elvált és egyedül neveli a gyerekeit. A gyerekeket totál az apja ellen neveli, kitalál mindenféle sztorikat az exférjről, hogy ne akarjanak odamenni a gyerekek, és állandóan próbálja megakadályozni a láthatást, vagy lerövidíteni pár órára. Ő mondja meg mit tanuljanak a gyerekek, melyik iskolába tanuljanak tovább, még akkor is ha a gyerekek azt nem akarják. Az első gyerek amint lehetett elmenekült otthonról, a második gyerek (aki most az anyuka régi be nem teljesedett álmát váltja épp valóra, olyan szakmát tanul ami nem érdekli) azt mondja amint lehet lelép otthonról, persze már mindketten koleszosok és nem a távolság miatt. A harmadik gyerek továbbtanulás előtt áll, neki is meg van mondva hova mehet, szögenyenesen ellentétes persze azzal amit a gyerek akar, ő most próbálja felvenni a kesztyűt anyukával szemben.

Jó, nem szeretnék általánosítani, de nagyon sok nő tulajdonként kezeli a gyermekét, legfőképpen azok, akik egyedül nevelik őket. Pedig ezzel óriási hibát követnek el a saját gyerekük sorsába, életútjába avatkoznak bele, természetellenes módon.

Bár én csak 20 éves vagyok (20/F), de anyám is ilyen, és próbálok menekülni tőle.

Aki nem élt át hasonlót, az hiába pontozza le a válaszokat. Én nap mint nap olvasom itt a kérdéseket GYK-n, és elképedek. lehet, hogy vannak kamu sztorik, de tudom, hogy sokak tényleg lehetségesek, mert az ilyen anyákból bármi kitelik.

Anyám engem pl mániákusan félt. Ha valami ötletem van, vagy elképzelésem, akkor (szerinte) biztos valaki befolyásolt. Pedig pont ő az, aki befolyásol (vagy csak akar), ráadásul negatívan. Fél siker az, ha az ember felismeri, hogy az anyja manipulálni akarja, mert nem a gyerekének, hanem a tulajdonának tekinti. Persze kegyetlennek tűnhet ilyenkor a "leszakadás" a szülőkről, de sajnos ha ez nem következik be, akkor az illető egész élete végéig boldogtalan, élettelen bábu lesz, akit az anyja rángat.

Anyám szerencsére nem az a súlyos eset, de az olyanokat, mint amiket te említettél kérdező, én mélységesen elítélek. Ezek nem anyák, hanem társfüggő emberek. Mindig kell valaki maguk mellé, még akkor is, ha az illető életét tönkreteszik. Ők (ezek a nők) ezt nem látják, mert az lebeg a szemük előtt, hogy ha nekik jó, akkor az "áldozatuknak" (elnézést) is. Mást nem lehet ellenük csinálni, csak keményen fellépni. Még akkor is, ha sírás, üvöltözés, fenyegetés a vége. Sajnos gyakran elég hatásos sok embernél a lelki terror, még akkor is, ha az adott ember baromi nehezen manipulálható.

Szóval, aki ilyennel küzd (azaz velem sorstárs) azoknak fel a fejjel és mindenki álljon a sarkára (én is azt próbálom)!! Engem anyám konkrétan hálátlannak nevezett, amiért megmondtam, hogy van saját életem. Ez nem hálátlanság, nagyon jól tudom, hogy ezt ő sem gondolja komolyan, csak nem tud mással "támadni". Erősnek kell lenni, aki hagyja magát, az lesz olyan, hogy magányosan fog meghalni, mert az anyja mindenkit el fog marni mellőle.

Az már csak hab a tortán, hogy az ilyen "áldozatoknak" (bocsi h ezt a szót használom, csak nem tudok szebb kifejezést) lesz a lehető legrosszabb, ha az anyjuk már nem lesz mellettük.

Tehát a lényeg: aki így akarja a gyerekét nevelni, az nem anya, és nem gyereke van. Az egy nagyon társfüggő ember, aki a gyerekét a tulajdonának tekinti. És ez gusztustalan.

Csak egy jó tanács a jövőre nézve: ha olyan emberek véleményét akarod hallani, akiknek "van lövése a pszichológiához" akkor ne az internethez fordulj, hanem szakemberhez.

Itt nyilván mindenki csak azt tudja mondani, amit ő személyesen tapasztalt az élete során, akár saját, akár a környezetén keresztül látott/átélt példával.

Szóval itt bármit is kérdezel, utána vagdalkozni nem ér, csak mert mindenkinek más a véleménye, és mindenkinek megvan a saját szemszöge, ami értelemszerűen eltér a tiédtől.