Mi várunk túl sokat a szüleinktől, vagy normális, hogy ennyire nem segítenek semmit?

Régóta rágódunk ezen a párommal, de eddig nem mondtuk senkinek és nem is akarunk "követelőzőek" lenni. Csak ma volt itt egy kérdés, amire csak olyan válaszok jöttek, hogy normális esetben, ha szülők megtehetik, akkor segítenek.

Annyira fáj nekünk, hogy mi is azt látjuk, mindenkinek körülöttünk maximálisan segítenek a szüleik mind anyagilag, mind tettekkel.

A mi helyzetünk: Én 25 éves vagyok, párom 28, van egy másfél éves kisfiúnk. Mindketten diplomások vagyunk, én idén doktorálok, és mindketten a szakmánkban dolgozunk. De nem keresünk egyelőre valami jól. Vagyis pont úgy, amiből mindent meg tudunk venni magunknak és a kicsinek, és fizetjük az albérletet. Félretenni esélyünk nincs, Mindig úgy álltunk a szüleinkhez, hogy fel sem merült, hogy lakásba be tudnának segíteni, mert nekik sincs. Erre az elmúlt pár évben azt látjuk, hogy Anyám vett egy lakást, megcsinálta full extrásan és kiadja, havonta meg wellnessezni meg külföldre utazgatni a párjával, Apám egy háromlakásos nyaralót húzott fel az Őrségben, ami ott áll lényegében egész évben üresen, mert messze van (max. nyáron megyünk le egy hétre). Párom szülei a vejük szüleivel összefogva most vettek és újítottak fel sógornőméknek egy 3 szobás lakást, még egy pelenkát nem vettek az ugyanannyi idős lányuknak, mint a mienk, minden héten viszik nekik a kiló húsokat, zöldségeket, tojást, mosószert stb., minden hétvégén vigyáznak a gyerekükre, amíg ők szórakozhatnak. Na nem is folytatom ezt tovább....hanem áttérek a másik oldalára.

Szóval ez mind nem szúrná a szemünket, ha nem az lenne, hogy pl. megvettem!!! anno anyámtól a kocsiját, de az ő nevén maradt, így oda mennek a csekkek. Minden csekknél azonnal hív, hogy utaljam a pénzt, mert addig ő nem fizeti be, mert mi van, ha én utána nem fizetem ki neki. Akármi van, számlákkal számolunk el (pl. vesznek nekünk a tescoba pár dolgot, már veszi is elő itthon a blokkot, hogy mennyit adjak). És még sok-sok ilyen. Aztán azt állítja, hogy mennyit segít, mert néha elvisz minket étterembe alkalmakkor. De azt simán végignézi, hogy kemény pénzeket fizetünk ki bébiszitterre, de egyszer nem jött volna ő segíteni vigyázni az unokájára, akit amúgy imád.

Apám: el kell hagynunk az olcsó albérletünket, amit berendeztünk bútorokkal. Apámnak van egy lakása, amit nem használ, mert 95%-ban a barátnőjénél él, lényegében csak a cuccait tárolja ott. Megkérdeztük, hogy nem mehetnénk-e oda lakni, és akkor mondjuk a csillagászati bérleti díjat félre tudnánk tenni. NAgyon ramaty állapotban van a lakás, úgyhogy ki is pofoznánk kicsit. Kiakadt, hogy neki az a lakás be van rendezve (30 éves szakadt undorító bútorokkal), és ha mi el tudjuk tenni valami raktárba a vadonatúj cuccainkat, akkor mehetünk, bár nem örül neki...ezek után képzelhetitek mennyire akarunk menni.

Apósomék: miután az előbb leírtam, hogy sógornőmékkel mi van, évente 2x jönnek el hozzánk, mert hogy nincs pénzük utazgatni, és amikor idejönnek (karácsony, szülinap), közlik, hogy nincs pénzük ajándékra.

Nah mindegy is, bocsánat, hogy hosszúra sikeredett, gazából jól esett kiírnom magamból a mostanában felgyülemlett feszültséget ezzel kapcsolatban, és az a délutáni kérdés mégjobban feltüzelte a kedélyem.

A kérdésem: normális ez?

(most, hogy így leírtam, egyértelmű, hogy nem, de amikor belegondolok, akkor megint jön, hogy nem akarok követekőző lenni, annak segítenek, akinek akarnak...csak rosszul esik). Amúgy pl. anyámmal mindig is nagyon jó volt a viszonyunk. Sokáig szegények voltunk, és minket a nagyszüleim mindig támogattak, amikor rászorultunk. Sosem gondoltam volna, hogy ezek után anyám ennyire nem segít majd minket. Ő azzal indokolja, hogy egyedül kell tudnunk boldogulni.

Van még valaki ilyen helyzetben? Vagy tényleg csak velünk nem foglalkoznak ennyire? KÖszönöm, hogy elolvastad