Van itt olyan, akit egyedül nevelt fel az édesanyja, (vagy ismerte az apját, tudta hogy ki, vagy nem is ismerte) és nem hiányzott neki soha a másik szülő? Lehetséges ez?

Szia, látom már több hetes kérdés, de azért válaszolok; én is a kérdésben leírtak közé tartozom. Apámat sose láttam, ill. még babakoromban igen, csak hát nem emlékszem rá. Àllítólag majdnem megfojtott egy párnával, mert sírtam, rugdosta a kiságyat, meg ilyesmik... na mindegy, emlékeim szerint oviban kezdtem érdeklődni felőle, amikor ugye láttam, hogy a társaimnak apukájuk is van, de ezt az érdeklődést nem kísérte semmilyen rossz érzés (ellenben anyám 1-2 pasijától a hideg rázott, valamiért féltem tőlük, pedig 10 év alatt 2 nem sok, és nem is bántottak soha...), semmiféle hiányérzetem nem volt, csak szimplán érdekelt, hogy hogy hívják, hol lakik, és miért nem érdeklem. Ìgy elolvasva ez ilyen szomorú, hiányérzetből fakadó kérdésnek tűnik, pedig tényleg nem az volt. Valahogy úgy tudnám leírni, mintha valaki, akinek 2 szülője van, kikerül egy közösségbe, és ott rájön, h másoknak 3 szülője van (oké, abnormális példa, de csak így tudom érzékeltetni), és az a normális. Az illető nyilván érdklődik, h mi van az ő harmadik szülőjével, de nem hiányzik neki, hiszen ami soha nem volt, az soha nem is hagyott űrt/hiányt maga után, még akkor sem, ha a többieknek van. Gondolom, más a helyzet, ha a gyerek x éves korában lép le az apuka, akkor van, aki hiányozzon... az ismeretlen nem hiányzik. Persze, ez is csak akkor van, ha apuka nem egy vadállat, mert az nem fog hiányozni a gyereknek soha, akár ismerte, akár nem. Nekem pl. 13 éves koromtól lett egy nevelőapám, akit utáltam, mint a sz.rt és ő is engem. Akkor tudtam meg, mit jelent sírni az örömtől, amikor lelépett; ez nyilván vér szerinti apukával is így van, amennyiben egy sz.métláda r.hadék. A lényeg, hogy szerintem amennyiben a gyerek nem ismeri az apukát, úgy könnyebb, egy nem létező "valaki", idegen után a gyerek nem vágyakozik.