Nem bírok mozgássérült vagy máshogy sérült emberekkel dolgozni. Hogy értessem meg ezt anyukámmal?

Rossz szemszögböl látod ezt a dolgot.

Szerintem igen is meg kellene barátkozni a ténnyle, hogy vannak rajtad kívül is más emberek. Nem mindenki olyan mint te.

Igen ne sajnáld, hanem inkáb örülj nekik. Ha etetni kell azt a felnött embert, akkor ne sajnáld érte, hanem örülj, hogy képes rágni, nyelni és nem szondával kell etetni. Ha tolokocsiban tolod, ne sajnáld érte, hanem örülj, hogy képes felülni és boldog lenni, hogy veled sétálhat.

Szerintem elkellene mondani az érzéseidet egy ottani gondozonak kérhetnél, hogy segítsen neked öket jobban megérteni.

Na ez a baj a kötelező önkéntes munkával. Ettől nem megszokni és megszeretni fogják, hanem nagyon sokan egy életre megutálni. :(

Mondom ezt úgy, hogy ápolónő vagyok, és az életem, hogy segítsek. Én is látom a diákokon, hogy néhányat mennyire megterhel, és próbálom őket távol tartani a betegektől, mert lássuk be, nem való mindenkinek.

Kicsit át kellene formálnod erről a gondolkozásodat! Az állatmenhelyeket megértem. Ott nekem is potyognak a könnyeim és egyszerűen kiborít, hogy ilyen és még rosszabb körülmények között élnek kutyák, én pedig érdemben nem tehetek értük semmit. Ebben én sem tudok sajnos változtatni a gondolkozásmódomon.

Az idősekkel és sérültekkel viszont igen. Amikor a nagymamám idősek otthonába került, én az első két alkalmat végig bőgtem. Sírtam, mert sajnáltam, hogy ott kell hagynunk, sírtam, mert mindenkinek a falán ott lógnak a családi fotók, sírtam mert valahol beleláttam azt, hogy emberek a szeretteiket "hagyják cserben".

Aztán láttam, hogy a nagyim egyre jobban érzi ott magát, mindig van társasága, mindig van miről pletykálni, mindig van segítsége, akadálymentesített a hely, így tolószékkel is tud közlekedni az egész otthonban. Láttam előtte és látom utána, emellett pedig azt kell mondanom, hogy nem kell őket sajnálni, hiszen az ember egy remek lény, aki feltalálja magát!

A sérült embereknél is nagy a sokk, a hirtelen fosztják meg őket attól, amijük megvolt és utána is sokszor feljön ez az érzés, de meg kell tanulniuk együtt élni ezzel az új helyzettel és te ebben segíthetsz nekik. A sajnálattal nem mennek sokra, ellenben a segítségeddel nagyon is! Ezt így kell nézni, nem úgy, hogy mekkora tragédia történt az illető életében. Előre kell tekinteni, nem hátra és így te is máshogy látnád ezt! Rengeteget tanulhatnál ebből.

Az őszinte megdöbbenés engem akkor ért, amikor eljutottam a láthatatlan kiállításra és fogalmam sem volt, hogy akik a sötétben kísérgetnek minket látássérültek. Elpoénkodtunk, hülyéskedtünk a sötétben, mint normál emberek. Be voltam parázva, hogy neki megyek valakinek, átesek valamin, stb. Ők teljes természetességgel poénkodtak és fogtak kézen, biztattak, hogy segítenek és nem fogok átesni semmin. Ledöbbentem, amikor a felénél az egyikőjük elszólta magát, hogy valójában ők mindannyian vakok és nekik az a világ a természetes, amibe mi most belecsöppentünk. Hirtelen ott a sötétben én/mi látó emberek lettünk a tesze-tosza kisebbség, aki segítségre szorul. Érdekes volt rájönni mennyire nehéz feladat megcsinálni vakként egy szörpöt, vagy érzékelni, hogy meddig van még a szörpös üveg. Ők csak nevetve mesélték a kiforrot taktikáikat és bár azt mondták jó lenne látni, megszokták, együtt élnek ezzel. Ha még nem jártál ott én javasolnám neked, hogy látogass el oda.

Azt kell érezned, hogy segíteni vagy ott. Azért vagy ott, hogy aznap valakikkel jót tegyél!

Milyen hely egyébként? Frissen megsérült/csonkult emberek kerülnek oda (az azért keményebb dió), vagy régóta sérült emberekkel kell foglalkozni,

Szerintem is át kéne formálni a hozzáállásodat.

Gondold végig, miért is sajnálod őket? Ha teljesen lecsupaszítod az okokat, oda jutsz, hogy azért érzed ezt a sajnálatot, mert mások, mint a legtöbb ember, különböznek, ezért az "átlagos" emberek kivetik őket maguk közül. Ha tényleg sajnálod őket, és akarsz tenni ez ellen, akkor belátod, hogy pont az ellenkezőjére van szükségük, mint ahogyan te viselkedsz. Nem szánalomra, könnyekre van szükségük, hanem arra, hogy ne érezzék azt állandóan, hogy a társadalom kiveti őket magukból. Hát ne éreztesd ezt velük!

Olvastam a kérdésed és…

Először én is azt hittem, hogy undort érzel, de nem! Amikor tovább olvastam, rájöttem sajnálsz minket.

Azért írtam, mert én is mozgássérült vagyok, s megfogott a kérdésed…

Azt nem írnám most, meg hogy mi bajom, mert megsajnálnál, és azt nem akarom…

De persze ha írsz, elmesélek mindent.

Azért írok, mert én szívesen beszélgetnék veled… csak az kell, hogy beszélgessünk s meglátod én is olyan vagyok, mint bárki más…