Hogyan mondjam el a szüleimnek, hogy van barátom?

korábban is voltak rövid és komolytalan kapcsolataim, de azokról semmilyen szinten nem beszéltem itthon. évek óta egyáltalán nem beszéltem meg semmi engem mélyebben érintő érzelmi kérdést a szüleimmel, nagyon nem szeretek velük arról beszélni, hogy én mit csinálok. amikor komolyabb kérdés kerül szóba, mindig sírva fakadok, elkezdek remegni és képtelen vagyok normális hangon beszélni, amire általában az a reackió, hogy narkózom-e. vannak egyszerűbb kérdések, amiket tényleg teljesen természetes lenne megbeszélni, de olyan kérdésekben is nagyon sokszor hazudnom kell, hogy ne törjön ki belőlem ez a hiszti. az egyetlen dolog, amit valaha megbeszéltünk, és így együtt jár a felnőtt- vagy a kamaszkorral, az az volt, hogy hova jelentkezzek egyetemre, soha nem került szóba, hogy én most megyek kocsmázni, alapozót használok, szőrtelenítem a lábam, randizok valakivel, satöbbi. ez most nem azt jelenti, hogy ők ne innának alkoholt vagy hogy az anyám nem szőrteleníti a lábát. tudom, hogy normális, hogy van barátom, a szüleim sem fognak belehalni ebbe a ténybe. a barátom teljesen oké, személy szerint nem lehet ellene kifogásuk. ő nem a szüleivel él, mégis már többször voltam a szüleinél is. elég zárkózott, tudom, hogy neki is át kellett ugrania a fenntartásait ahhoz, hogy bemutasson a szüleinek, és egyszerűen igazságtalannak érzem vele szemben, hogy én erre képtelen vagyok. odáig eljutottam, hogy elsőnek csak az anyámnak szeretném elmondani, úgy, hogy egyszer csak bejelentem, hogy nekem most sietnem kell órára. de arra nem vagyok képes, hogy megálljak előtte, és kijelentsem, hogy "figyu anya, van barátom, semmi gáz nincs vele, ettől ne féljetek, viszont lefeküdtem már vele, szóval ne számíts arra, hogy meg fogom kapni a méhnyakrák elleni oltást!"

19/L