Miért kényszerítik egyes szülők a fogyatékkal élő/autista gyermekeiket arra, hogy legyen párkapcsolatuk?

Akkor most ez a bajod vagy hogy nem akarnak eltartani?

Egy autista nem feltétlen fogyatékos. Sőt!

"őket nem fogják sokáig eltartani"

Akkor talán tanulás és valami munka felé kéne őket ösztökélni. Ha lesz is párja, nem valószínű, hogy el akarja majd tartani.

Semmi kényszerítést nem hallok bele ebbe. Egy autistának lehetnek szociális nehézségei, de ez nem azt jelenti, hogy soha nem lehet kapcsolatuk. A más fogyatákosságnál szintén.

Szerintem itt a szülő nem kényszeríteni akarja őket, hanem egyszerűen bíztatni, hogy ne törődjenek bele az egyedül töltött remete életbe minden próbálkozás nélkül. De úgy nem lehet, hogy csak vár az ember a sültgalambra.

Valószínűleg így akarnak biztosítékot arra, hogy lesz a gyereküknek családja / eltartója / stb. Mindazonáltal nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a párkapcsolat ill. családalapítás, gyerekvállalás a szó legszorosabb értelmében vett magánügy, amibe beleszólásnak, pláne követelőzésnek helye nincs.

De ha jobban belegondolunk, vannak szülők, akiknek nem "kell" fogyatékkal élő vagy autista gyerek ahhoz, hogy így viselkedjenek. Teljesen átlagos, NT gyerekes szülők között is gyakran fordul elő, hogy jogot formálnak a kérdés eldöntésére a gyerekük helyett és erővel kényszerítenék őket párkapcsolatra / gyerekvállalásra. A hiba itt kezdődik.

Saját részről: nálunk anyám nem tudta elfogadni sokáig, hogy nem akarok gyereket, időnként elkezdte a témát és nem vette figyelembe, hogy minden alkalommal közlöm az álláspontomat a témával kapcsolatban. Mivel nagyon nehezen felidegesíthető ember vagyok, csak a sokadik és igen erőteljes random hegyibeszéd (miszerint tényleg gyagyás vagyok ha nem akarok édidbédi tündibündi babucikát, aki az Ő (!) unokája lesz)után sikerült akkora balhét csinálnom, hogy azóta nem emlegeti. De még mindig tartom magam ahhoz, hogy ez nem az én diagnózisomból fakad, ő egyszerűen csak unokát akar és nem tudja elképzelni, hogy az ember boldogan élhet úgy is, hogy nincs gyereke. Szerintem ezt csinálná akkor is, ha "normális" lennék.

Én is vállalom a kisebbségi álláspontom, jöhet a lepontozás.

Nem attól lesz valakinek párkapcsolata, hogy folyamatosan tolják belé az ez irányú elvárásaikat a családtagok. Attól lesz, hogy van rá belső igénye, és képes kapcsolatot teremteni, és aztán managelni. A piszkálásból csak szorongás lesz, és kínos próbálkozások, rosszabb esetben kínos próbálkoztatások.

Ez a probléma amúgy nem kifejezetten autista-specifikus, csak ott hangsúlyosan előjön.

Személy szerint a párkapcsolatra úgy tekintek, mint valamire, ami az értelmes élet alapja lehet, és mint olyan egy szinten van pl. Istennel, az önmegvalósítással, a pénzzel, vagy a prím számokkal, ha valakinek éppen ezekhez van affinitása, és senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki mit választ a katalógusból.

Aki pedig a fogyatékosok elfogadásával jött, nem úgy kell elfogadni a fogyatékkal élőket, hogy olyanokká tesszük őket, mint amilyenek mi vagyunk. Az nem elfogadás! Az már szinte mellékes, hogy az autizmus önmagában véve soha sem volt fogyatékosság.