Mi történik akkor, ha a gyerek nem válik le a szülőről felnőtt korában sem mondjuk addig még a szülő él? Milyen pszichológia hatással van ez a már nem gyerek, hanem inkább felnőttre? Esetleg ismertek ilyeneket?

Anyám születésem után otthon maradt velem. Egy olyan albérletbe költöztünk, ahol tíz évig éltünk. Időközben volt egy autóbalesete, aminek következménye a pánikbetegség lett olyannyira, hogy sokszor nem tudott még az ágyból sem felkelni a nyugtatók miatt. Apám volt a pénzkereső. Éhezni ugyan nem éheztünk, de nagyon sok minden kiesett a gyerekkoromból. Sajnos apám agresszív volt, így rendszeresek voltak a verések. A péntekek voltak a legnehezebbek, mert egyik pénteken fizetést kapott, s a következő három pénteken pedig előleget a fizetésből. Így ritka volt, ha józanon jött haza.

Már akkor is a menekülés gondolatával játszottam, de nem tehettem meg. Nem voltak rokonok, anyámnak nem volt munkája. Betegségének köszönhetően teljesen kiesett a munka világából. Költöztünk egy másik helyre, s azóta itt élünk. Nekem lett végre külön szobám ez egy kis megnyugvást jelentett.

Nem tudtam kihez fordulni, nem voltak barátaim, s nem is mertem senkinek se elmondani, hogy mi is folyik itthon. Egyedül maradtam. Mindig arról álmodoztam, hogy munkába állok, s elköltözök innen. Munkába álltam, de sajnos a fizetésem (nettó 85-90) elkeserítő, ezzel csak vegetálni lehet egyik hónapról a másikra. Egy másik embert nulla bevétellel egy másik albérleti lakhatással finanszírozni ebből nem lehet.

28 éves férfiként itthon élek. Van némi privát szférám, de szinte semmit nem ér, ha nem hozhatok haza senkit a szüleim viselkedése miatt. Szoktam hazaadni, bevásárolok a konyhára. Közben napról-napra egyre nagyobb magamban a szabadság iránti vágy, melynek egyik korlátja a pénz. Megelégednék azzal, ha olyan fizetésem lenne, melyből biztonságosan meg tudnék élni, s hitel nélkül tudnék házat/lakást vásárolni, illetve felszabadultan élhetnék. A megoldás az elköltözés lenne, de egyszerűen a lelkiismeretem nem engedi, hogy hátrahagyjam anyámat, hogy kiszolgáltatott legyen apámmal szemben, aki bármely heves vitánál agyonverhetné.

Múlt héten azt mondta anyám, hogy jelenlegi helyről költözni kell. Van egy félig befejezett házunk egy faluban (bagóért vettük, ha költözni kell, ne a híd alá kelljen), mely nincs befejezve. Nincs áram, se víz... azonnal bepánikoltam, mert nem akarok velük elköltözni, mert itt legalább van udvar szomszéd. Teljesen kikészültem. Megvetem az alkoholt, s gyógyszert is szedtem be, de vettem egy üveg bort és bezárkozva a szobámba megittam....

Jelenleg ott tartok, hogy minden héten veszek egy lottószelvényt, s imádkozok, hogy legalább annyit nyerjek, hogy tőkém legyen innen elköltözni, s új életet kezdeni. Teljesen magam alatt vagyok, hogy nem tudok új ismeretségeket kialakítani, mert nem hozhatok senkit haza, s sokszor még találkozni sincs kedvem senkivel, mert majdnem mindig úgy megyek el itthonról, hogy előtte jól felb*sszák az agyam.

Sokszor sírva alszok el, hogy csak ennyire futotta az életemből, s korlátok vannak mindenhol, ahová csak nézek. Két havi bért összetéve elmehetnék, de a lelkiismeretem súlya alatt összeroppannék, hogy hátrahagyom az anyámat. Az érzelmi világom a mélyponton van, s sokszor olyan videókat nézek, amelyekben olyan emberek vannak, akik mélyszegénységben élnek, vagy valami iszonyatos betegségben szenvednek, hogy azt érezhessem: nincs okom a panaszra, másnak rosszabb...

Az öngyilkosság gondolata sokszor megfordul a fejemben. Hol erősebb, hol gyengébb, de az életösztön még mindig dominál bennem. Így inkább önpusztító életmódot folytatok. Például tudom, hogy nem ihatnék energiaitalt a betegségem miatt (agyi éreredetű daganat), de van, hogy naponta egy liter is lemegy. Pedig tudom, hogy agyvérzést is okozhat....

Hát ez vagyok én. Egy 28 évesen szülőkkel élő férfi...

Én is itthon élek, és egy darabig így is tervezem mert egy saját ház nem két forint. Mivel 4-en élünk egy lakásban, nem tudok elhozni egy csajt se. Ismerkedni nem szoktam pont ebből kifolyólag, mert úgy se tudom megoldani a privát dolgokat idővel. Már pedig egy 24 éves férfi nem hétvégi gokartozást, meg sétálgatást szeretne hosszabb távon.

A másik dolog a pénz, nincs annyi megtakarításom hogy saját ingatlant vegyek, talán 30 éves korom körül lesz rá lehetőségem, addig meg félrerakok.

Gondolkodtam időnként fizetek egy lotyót, aztán egy erdős részen megejtjük amit kell....

Egyébként értem a kérdésed, nyilván a mentálisan betegekre akarsz kitérni, de muszáj volt hogy leírjam a saját sztorimat.

24F