Miért olyan nehéz megfelelni a szüleinknek?

Én inkább azt kérdezném: miért olyan nehéz egy szülőnek reálisan tekinteni a gyerekére?

A hasonlítgatás a legrosszabb, amit egy szülő tehet. Ennek az eredménye a sok önértékelési zavarral küzdő, szorongó, és emiatt önmegvalósításra képtelen, 30-40 éves korában is még anyuci/apuci pórázán élő ember.

A kérdésre a válaszod: azért, mert annak nem lehet megfelelni, akinek semmi nem jó. Ne vedd személyeskedésnek, de a szüleid nagyon elbénázták a nevelés nevű dolgot, és rémes a felfogásuk.

El kéne már az embereknek jutni arra a szintre, hogy mindenki más. Van, aki ebből jobb, van, aki abból. Mi van akkor, ha valaki nem a legjobb? Sőt: mi van akkor, ha valamiből rossz, míg más pedig jó belőle?

Elmondom: a világon semmi. Mindig lesz valami, amit más jobban csinál. Sőt, ~7 milliárd lakos él a Földön, az is nagyon-nagyon ritka, ha valaki abszolút a legjobb valamiben. Ezzel nincs semmi probléma, nem csak az az ember értékes és jó, aki valamiben jobb, mint a többiek. Na, ezt kéne sokaknak agyilag felérni.

Meg azt, hogy az ember tudja értékelni azt, amije van.

Kérdező: próbálj meg lelkileg függetlenedni szüleidtől! 30 éves vagy, éld a saját életed! Ha valami nem tetszik nekik, akkor egyik füleden be, a másikon ki. Ne az legyen a mérce, amit ők felállítanak! Elsősorban magadnak kell, hogy megfelelj.

Egyetértek 1essel, nálunk is a visszatamadas válik be. Kisfiam nagyon nyitott, kedves, bárkivel elbeszélget, nincs benne gátlás. Erre apám kritikusan megjegyezte nekem, h "Eleinte te is ilyen bátor voltál, aztán...". Erre mondtam,h "Aztán jött a nevelésetek". Erre nálunk is csend lett. Muszáj visszavágni, mert nagyon eldurvulnak az ilyen szülők, ha megszületik az unoka.

Ha a szomszéd lánnyal példálózik anyukád, mondd,h "Igen, neki volt kitől megtanulnia ezeket" vagy"Igen, jó mintát hozott otthonról".

Ne is kerüld a konfliktusokat, mert beleőrülsz a hülyeségükbe. Akkor hagyják abba,ha azt érzik,h nem lehet veled packázni!

Engem is szokott hasonlítgatni, régebben is csinálta. Például ha valami rossz tulajdonságot fedez fel bennem, akkor mondja, hogy bezzeg az XY ezt meg tudná oldani, meg rá lehet bízni valamit meg ő örülne ennek stb. De amikor úgy általában beszél rólam, akkor mondja hogy én milyen rendes gyerek vagyok. Meg amikor valamit nem enged akkor mindig azt mondja hogy csak 14 éves vagy (ez csak egy példa volt most), amikor meg valamit nem akarok megcsinálni vagy lusta vagyok hozzá, akkor már 15 leszek hirtelen.

Én is sokszor érzem azt, hogy bármit csinálok semmi se jó. Anyukámmal sokszor vannak (szinte naponta) kisebb vitáink, de persze hamar "kibékülünk". De ezek a viták szerintem pont ebből adódnak, hogy ha így csinálom az se jó, ha úgy, az se, mindig azt hiszi neki van igaza és mindenbe bele akar szólni, amibe akár a velem egykorúaknak a szülei nem annyira szoktak. Meg talán az is, hogy mindent tudni akar rólam, de tényleg mindent, szóval ha valamit elfelejtek mondani és kiderül, akkor megy hogy miért nem mondtam (legutóbb egy körömlakkal volt ez, megvettem és elfelejtettem mondani csak egy hónappal később mutattam meg), mindent részletesen kikérdez és csodálja ha becsukom az ajtót a szobámban.