Eroszakos csaladban felnottek! Milyen emberek vagytok?

Fizikailag és lelkileg is bántalmaztak és azt is végig kellett néznem, ahogy más családtagjaimat bántják.

Szerencsére semmi olyan durva következménye nem lett.

Kicsit zárkózott vagyok, kicsit félénk, de semmi kóros. Akár akkor is lehetnék ilyen, ha nem így növök fel.

Nem bántok másokat, nem csinálom azt másokkal, amit velem csináltak.

Szerintem te nem tudtad feldolgozni, hogy mi történt gyerekkorodban, nem tudtál továbblépni.

Én már nem foglalkozom vele, elmúlt, túléltem, nem haragszom a szüleimre sem, inkább sajnálom őket.

Neked is meg kéne találnod azt, hogy mitől tudsz ezen túllépni.

Agresszív alkoholista anya mellett nőttem fel aki előbb ütött, és utána kérdezett. Apám bár akkor nem ivott, de istenítette az alkoholista anyámat, és csendben tűrt mindent. Ennek az lett az eredménye, hogy 20 évesen belemenekültem egy házasságba, csak, hogy elmenjek az alkoholista anyámtól.Bár a házasságom tönkrement, de szerencsére jó ember volt a férjem, és eltudtunk kulturáltan, barátként válni. Megtudom magam védeni, de nagyon bizonytalan vagyok mindenben. Sőt elég kuka vagyok ha ismeretlen társaságban vagyok, legyen az munkahely vagy akár egy orvosi rendelő. Huszonévesen nagyszájú, lázadó nő voltam. Ma már vidám, életrevaló, de érzelmes nő lettem. Van egy csodálatos felnőtt fiam akinél ügyeltem arra, hogy ő soha nem ismerje meg azt az érzést, hogy az anyja részeg. Van egy csodás férjem aki szó szerint a tenyerén hordozz..Ma már szeretek élni, és eljutottam arra a pontra, hogy nem a múlt miatt kesergek, nem hibáztatok senkit az elcseszett életemért. Ma már tudom: a múltat soha nem tudjuk megváltoztatni, a jövő meg olyan lesz amilyenné én alakítom.

Jó tanács: Hagyd magad mögött a múltat, felesleges azon agyalni, hogy miért volt rossz az életed. Kezdj el élni.Kezdj el csakis magaddal foglalkozni. Ha idáig eljutsz akkor később boldog ember is lehetsz.

43/N

Apám alkoholista, anyám borderline személyiségzavaros (kezeletlen, gyógyszereit nem szedi). Mind a fizikai (vertek azzal, ami kéznél volt, szíjjal, bottal, a fejemet a falba verték, szekrénybe, pincébe zártak, volt, hogy egész napokra), mint a lelki bántalmazás (mindennek elhordtak, zsaroltak, önbizalomrombolásból is jelesek voltak) mindennapos volt. Szakadt, koszos ruhákban jártam, gyakran nem volt mit ennem, vagy mert épp elitták a pénzt, vagy mert büntetésből nekem nem járt kaja napokig, emiatt kiközösítettek, csúfoltak a gyerekek is, ovitól középiskoláig konkrétan nem volt kihez szólnom. Mindennemű álszerénység nélkül úgy gondolom, hogy okos gyerek voltam, soha nem tanultam, de mindig jók voltak a jegyeim, így én gyerekként a könyvekbe menekültem. Később kiskamaszként nekifeküdtem a nyelvtanulásnak is, amint elkezdtem a középiskolát, elkezdtem suli előtt-után dolgozni (szórólapozás, ilyesmik).

Elvégeztem a középiskolát (középiskolában is egy borzasztóan kirekesztő, sznob osztályom volt, de legalább két hasonlóan kirekesztett lánnyal sikerült összebarátkoznom, ami azóta is tart), felvettek egyetemre, ekkor felvettem a diákhitelt és elköltöztem abban a pillanatban több emberes albérletbe. Gürcöltem rengeteget, minenféle diákmunkákkal egyetem mellett, éjszakánként fordításokkal dolgoztam, elég kemény időszak volt, de tudtam, hogy muszáj átvészelnem, különben semmi nem lesz belőlem és ezzel hagyom, hogy a hátterem meghatározzon engem, ezt pedig nem hagyhattam. Szóval engem motivált a hátterem, piszok sokat dolgoztam, végül eladták a fejünk felől az albérletet, csak drágábbat találtam, ekkor olyan állást kellett keresnem, ami mellett nem tudtam befejezni az egyetemet, de ez végül beindította a karrierem így is, kemény munkának és szerencsére normális főnökömnek köszönhetően.

Mindeközben az első két párkapcsolatom rettenetes volt, én is nagyon sok hibát követtem el, nem tudtam, mit akarok, manipulálható voltam, szeretetéhes, önbizalomhiányos, önmarcangoló, szuicid (két kísérlet után pszichiátriát is megjártam), mindenért magamat hibáztattam, amikor megütöttek, megcsaltak, elhagytak. Aztán egyik nap úgy döntöttem, ebből elég volt, nem leszek valami akaratgyenge boxzsák, nem élhetem így le az életem, kezdenem kell valamit az életemmel, különben senki nem segít és senki nem teszi meg helyettem, ahogy eddig sem. Ezután önismereti órákat vettem, agykontrollt tanultam, önvizsgálatokat tartottam, építettem az életem, barátokat szereztem, hobbit találtam, a munkámban is teljesen odaadó voltam.

Milyen felnőtt lettem? Határozott, céltudatos, "csakazértis megmutatom" típus. Rájöttem arra, hogy már annyi szart megéltem egészen pici korom óta és valahogy mindig kiküzdöttem magam belőle, ezért nincs az a gödör, amiből ne tudnék kimászni. Ez valami hihetetlen löketet tud adni mindenhez. Rengeteg önismeretet szereztem, tudom, ki vagyok, mit miért érzek, helyre tudom tenni magamban a régi traumákat, amikor előjönnek valamiért, képes vagyok az egészséges párkapcsolatokra, kikezeltem magam az önbizalomhiányomból. Külföldön élek, jó munkám van, vannak barátaim, hobbim, jó a házasságom, a szüleimmel megszakítottam már 10 éve minden kapcsolatot. Elmondhatom, hogy boldog ember vagyok. Mai napig rám tör néha a depresszió, a szuicid gondolatok (ritkán most már, évente párszor), de ezeket tudom kezelni és hamar elmúlnak.

Ezt azért írtam le ilyen részletesen (ne haragudj az élettörténetért), hogy megmutassam, nem feltétlenül roppan bele valaki egy ilyen helyzetbe. Szerintem menj el pszichológushoz, keress egy hozzáértő terapeutát, vegyél önismereti órákat és próbálj emellett valami olyan dolgot keresni az életedben, ami legalább egy kicsit is boldoggá tesz. Ha szeretnél beszélgetni erről, írhatsz nekem privátban is.

Sok sikert!