Miért szólja le anyukám minden ötletemet, gondolatomat, amik viszont engem boldoggá tennének?

Tudom, ennek a megválaszolásához bővebb információ kellene, de hátha valakinek eszébe jut valami ez ügyben.

Szóval első gyerek vagyok... az a gyerek, akit a legfájdalmasabb megszülni, és aki - első lévén - még nem feltétlenül indítja be az igazi anyai ösztönöket (ezen ne is vitatkozzunk, ez pszichológia, és bizony ez gyakori, ellenben nem ez a legfontosabb, hanem a kérdésem)...

Első gyerekként nagyi kedvence lettem, persze nem voltam elkényeztetve sem! (Szerencsére.) Ellenben nagyitól megkaptam azt a szeretetet és bizalmat, amit anyukámtól soha.

Először is: anyukám védőnő (a szakmájában nem ismerek jobbat; teljes mértékben elismerem a tudását). Bízom abban, hogy sosem mond hülyeséget, így bármi bajom van, tőle kérdezem meg elsőként, kell-e gyógyszert bevenni valamire, és ha igen, akkor mit, vagy éppen milyen megoldást javasol a gyógyszer helyett (ez a legjobb variáció). De az utóbbi időkben emiatt (is) sokszor leszól... Eddig mondta, hogy ezt vagy azt használjam, mostanában viszont "mit tudom én, nem vagyok orvos" a válasz, méghozzá sokszor nagyon bunkó hangnemben.

Másik példa (a sok közül): eddigi életem során bármit kitaláltam, hogy milyen foglalkozást szeretnék, mindre azt mondta, hogy "áhh, úgy sem leszel az". De egészen pici koromtól kezdve mind a mai napig. Soha egyszer sem mondta volna, hogy "kicsim, ha te ezt szeretnéd, támogatlak szívvel-lélekkel". Pedig sosem mondtam hülyeséget... szóval kicsi koromban sem ilyen "fiktív" munkák jártak a fejemben, hogy tündér, vagy ilyen butaságok, hanem állatorvos, egy időben tanár, stb. sőt, felnőttként egy időben (2 éven keresztül - még tanultam is az elméletet, hiszen az is fontos) kamionozásra akartam adni a fejem (ja, amúgy lány vagyok...). De most lényegtelen, hogy sikerült-e, vagy sem, hanem az, hogy soha nem állt szándékában sem az egyiket, sem a másikat támogatni (igen, még az olyat sem, mint az állatorvos).

Ha pedig olyan dologba akartam fogni, ami mondjuk a hobbim lehetett volna (pl. lovaglás, madáretető készítés, stb., - ill. a legújabb, a tündérkert készítés), és ezt fel is vetettem neki, azonnal odalökte, hogy (régebben) "ez drága, nekünk erre nincs pénzünk" (francokat nincs... a kisöcsémre valahogy mindig volt - csak egy példa: 80.000 Ft-os telefon, amikor 12 éves volt), vagy "elég a madaraknak egy szétvágott pet palack, inkább mosogass el" (ja, amúgy segítek anyának mindenben, ezt tudni kell!), vagy "a tündérkert építés azoknak való, akiknek nincs munkájuk"... És nem ez a néhány eset volt, hanem rengeteg.

És én minden esetben azon filózom, miért nem támogat (lelkileg, !NEM! pedig pénzügyileg) a saját anyám, és hogy a szomszéd miért tud mindent megbeszélni az anyjával (mondhatni legjobb barátnők anya+lánya). És minden alkalommal megfogadom, hogy soha többé nem mondom el neki az ötleteimet, nem kérdezek tőle semmit, de valahogy jól esik neki elmondani... talán azt várom, hogy egyszer csak megfordul a világ, és az anyám mosollyal az arcán azt mondja: "Jó ötlet! És tudod, mit? Segítek én is, ha szeretnéd!" (vagy ilyesmi) De sosem történik meg... A saját káromon sem tanulok... újra próbálkozom minden alkalommal, hátha az anyám pozitív visszajelzést ad.

Évente egyszer ilyen esetek sokasága után sírok egy fél órát, fogadkozom magamnak, aztán újra ismétlődik minden.

Talán a "miért"-re nem fogok választ kapni. És rossz géneket örököltem, sokszor azt kívánom, bárcsak rossz gyermeke volnék anyámnak, hogy legyen is oka így bánni velem. Mások drogoznak, isznak, elqrvulnak, rosszul tanulnak, nem segítenek otthon, vagy ilyesmi... és szereti őket az anyjuk. Én per pillanat dolgozom, havonta 20.000 Ft-ot adok anyának, segítek a a házi munkában, a kerti munkában, ill. szabad időmben angolt tanulok, esetleg megnézem a kedvenc sorozatom aktuális részét, ha éppen adják.

Nagyi nem egyszer mondta anyának, hogy bánjon velem jól, mert ha anya leesik a lábáról, a két öcsém nem fogja ápolni, gondozni, de egy leány gyermek igen. Mi lesz, ha nálam betelik a pohár? Azért, mert ő semmibe vett, vajon én leszek-e a bűnös, ha egyszer végleg magára hagyom "sok kicsi sokra megy"-alapon? (Persze, hogy én - a szívem mélyén tudom jól.)