Egyre nehezebben viselem anyukám h*lyeségeit (? )

Na hát nem is tudom hol kezdjem mert olyan bonyolult ez az egész meg igazából kicsit fáj nekem, hogy a saját anyámról ilyeneket gondolok és írok de ez az igazság. Sokat filóztam rajta, hogy megírjam-e és arra jutottam, hogy megírom mert jól esne kicsit kiadni magamból.

Anyukámmal már gyerekkoromban sem tudtam őszintén nevetni, legalábbis nem emlékszem rá. És ez egy szörnyű dolog. Nem tudom, hogy azért mert nincs humorérzéke vagy azért mert nem tartja viccesnek vagy mert egyszerűen nem képes igazán nevetni. Apukámmal szokott néha de az is elég ritka ahhoz képest. Apukám amúgy keveset van itthon mert sokat dolgozik. Anyukám szerintem ezért is ilyen besavanyodott. De az utóbbi pár évben rémesebb a dolog mint gondoltam... vagy csak felnőttem és azért veszem így észre. Ő nem szereti az embereket, nincs türelme senkihez. Többre tartja a kutyáját (akit már lassan jobban szeret mint engem) amit igazából részben megértek, manapság nagyon elterjedt teória ez de szerintem nem egészen normális dolog.

Nálunk sok tabu téma volt, amiről nem esett említés soha. Mint például a szüleim esetleges betegségei, szex, gyermekvállalás és ilyesmi fontos dolgok. Csak sejtem, hogy anyukám pánikbeteg és rémlik, hogy volt egy nőgyógyászati műtéte (foszlányokból raktam össze amiket hallottam) de igazából sose mondták el ezeket nekem, így nem vagyok tisztában a dolgokkal. Ezért van az, hogy szexszel kapcsolatos poénoknál kínosan érzem magam ha a szüleim jelen vannak és "nem merem" felvállalni, hogy igenis fiatalon szeretnék gyereket. Mert egyszerűen nem tudom hogyan reagálnának rá.

Néhány éve kerestem valamit a konyhaszekrényben és rábukkantam egy Frontinos üvegcsére. Anyukám ezt szedi. Most már tudom. De azt nem, hogy miért. Szerintem nem lenne szabad senkinek ilyesmit szedni, igazándiból vele nem is történt olyan trauma ami miatt ilyeneket kéne szednie. Ha megkérdezném se mondaná el, hogy miért szedi mert már ismerem. Nem szeret ilyen dolgokat megosztani velem.

Ami miatt írom ezt az az, hogy rengeteget káromkodik feleslegesen. Nem idegességből, csak úgy... vagy hirtelen néha felidegesíti magát de elég erősnek érzem azt, hogy csörög a telefonja és őt az esetek 80%-ában rosszkor hívják pedig semmi olyat nem csinál amiben ne lehetne megállni pár percre. És ilyenkor jön az, hogy "ki az isten f*a már az". Nem értem, miért kell így reagálni? Többnyire apukám hívja vagy valamelyik barátnője. Vagy csengetnek és "ki a büdös isten f*a az?" közben meg csak a szomszéd néni jön érdeklődni felőle, mert ha ő nem jön anyukám nem megy. Pedig nem egy vénasszony aki h*lyeségeket beszél, teljesen normális. De mindig így kell reagálni mindenre. Meg rögtön felhúzza magát minden h*lyeségen, a legapróbb, legfeleslegesebb dolgon is. És ha valami nem sikerül neki akkor csak idegeskedik és türelmetlenkedik és azért nem sikerül, ha egy pillanatra lehiggadna és megpróbálná lassabban, nyugodtabban csinálni akkor talán sikerülne is. Például a múltkor elromlott a porszívónk és nem volt itthon apukám meg senki olyan aki értene hozzá és egyértelmű volt, hogy nem fog bekapcsolni, hiába erőlködik. De csak próbálgatta és közben hallgattam a káromkodást meg az idegeskedést. Csak hiába idegeskedik rajta, attól még nem fog megjavulni és ő se fogja jobban érezni magát. Rögtön azon gondolkodott, hogy most miből fog újat venni. Feleslegesen. Nekem meg se fordult a fejembe, hogy újat kell venni mert gondoltam, hogy meg lehet csinálni. És meg is lehetett... csak egy hozzáértő ember kellett hozzá.

Meg se próbálok beszélni vele erről, a testvérem hasonló dologról próbált már, sikertelenül. Meg ismerem is, mindig neki kell hogy igaza legyen. Nem lehet vele normálisan beszélni olyan dologról amiről ő nem akar. Így ráhagyjuk. Csak olyan szomorú, hogy a saját anyámról van szó. Szeretem csak már sok. És ez nem egyenlő azzal, hogy nem szeretem vagy nem tisztelem.