Nem tudom eldonteni hogy az meg a normalis kategoriaba sorolhato-e ahogy az anyam beszel velem. Szerintetek? (Tobbi lent)

Kérdező! (#2-es vagyok)

Én is ilyen voltam 15-16 évesen. Sírtam előtte, hallgattam amiatt is az alázást aztán meg fetrengtem az önsajnálatban. Kinek volt jó ez? Neki.

Keményedj meg, mert hidd el az a legjobb visszavágás az ilyen szülőnek ha te türelmesen végighallgatod és szarba se veszed amit mond, nem hogy még sírj rajta. Aztán összetakarítassz és elméssz kocogni hogy levezesd a stresszt.

Ne akard, hogy igaza legyen és valóban semmirekellő gyereke légy. Tanulj jól aztán hagyd ott a pi*csbe azt aki így bánik veled.

Az én anyám is egyszer azért pofozott fel mert vigyorogtam mikor elhordott mindenféle utolsó alja féregnek mert elfelejtettem berakni a mosást. De nem fájt úgy a pofon mint ahogy neki az, hogy leszarom.

Az én anyám is hasonló volt, csak ő nem kiabált. Helyette halál nyugodtan sértegetett. Általában a saját problémáit vetítette rám. Ha ő nem tudott fogyni akkor én voltam a dagadt, undorító, ha butának érezte magát, akkor én lettem a hülye gyerek, aki nem tanul, meg fog bukni, stb. Ha talált egy szép ruhát, amit az alakja miatt nem vehetett fel akkor megvette nekem és azt erőltette rám, ha együtt mentünk valahová és mindenkinek mutogatott, meg dicsekedett. (Mint valami trófeát.) Ha nem tetszett neki a frizurája akkor az én hajamat akarta levágni, fodrászkodni rajta. Ha ő akart versenyeken nyerni, zenélni, akármi akkor engem küldött el, íratott be aztán mindig csalódott, ha nem úgy sikerült, ahogy akarta. (Az, hogy én akartam e ezeket az nem volt fontos.)

Amit gyakran csinált főleg kicsi koromban, hogy addig szekált valamivel, amég sírni nem kezdtem miatta aztán kiparodizálta, ha sírok vagy mérges vagyok és azon röhögött. Végtelenül türelmes ember vagyok, de attól a parodizálástól fél mp alatt felforr az agyvizem és legszívesebben nekimennék. Kiskoromban nem így reagáltam rá, többnyire csak el akartam vonulni sírni, de sose engedte, megfogott, sarokba szorított, bezártra az ajtót, hogy ne tudjak elvonulni. Sokáig én is azt hittem, hogy ez (meg még rengeteg más hülyesége) teljesen rendben van, mert sehol nem láttam más szülői mintát, aztán lettek barátaim és rá kellett jönnöm, hogy rohadtul nem normális, amit csinált. Már az is sokat segít, ha van valaki, akinek el tudod mondani, hogy miket csinál, anélkül, hogy jönne az "anyukád csak neked akar jót" és hasonló érvekkel, hogy legalább ne fojtsd el magadban, aztán mihelyst lehetőséged van költözz el. Nekem is csak az segített. Megbeszélni fölösleges. Meg lehet próbálni, de úgyis az lesz, hogy ő nem mondott ilyet, ő nem emlékszik rá, stb. és megint te leszel a hibás, aki hülyeségeket talál ki. Ha költözés után sem áll le akkor meg kell szakítani a kapcsolatot. Attól, mert más családoknál is előfordul még nem normális.

Mások is mondanak olyanokat, amiket nem kellene és amiket nem is gondolnak komolyan. Főleg, ha gyerekkorukban ők is ilyen környezetben nőttek fel.

Sajnos ez a rossz példa ragadós, benne van az emberben az agyának a legmélyebb részein, nagyon nehéz ellene tenni.

Te majd igyekezz felnőttként, hogy máshogy viselkedj a gyerekeiddel, amikor lesznek már.