Akik szegény családban nőttetek fel, milyen komplexusaitok maradtak?

Nekem ilyen gyakorlati komplexusaim nem lettek.

Nem szórom a pénzt, normálisan beosztom, de nem csinálok ilyet, hogy fél évig kell használni egy sampont :) És normálisan eszem is. Nem a legdrágább dolgokat veszem, de nem is csak a szempont, hogy minél olcsóbb legyen.

Nekem teljesen más jellegű komplexusaim lett. Visszahúzódóbb vagyok, nem vagyok magabiztos. Iskolásként mindig előnyben részesítették a jómódú szülők gyerekeit, a szegényeket lenézték. Sok mindenből ki is maradtam az anyagiak hiánya miatt. Pl. zenetanulás, sport, utazás.

Egy csomó minden nekem különlegesség volt, ami másoknak tök természetes. Most már jó körülmények között élek, de sokszor ugyanolyan kis szerencsétlennek érzem magam legbelül, mint gyerekkoromban.

Nekem olyan komplexusom van, hogy ha kinyitom a hűtőt és nincs dugig megpakolva, vagy például tejet innék nincs otthon tej, akkor “éhség-pánik” tör rám, érzem, hogy tódul a fejembe a vér, nem tudok semmi másra gondolni csak arra, hogy éhezem.

Gyerekkoromban sokat éheztünk, és állandó jelenség volt a csont üres hűtő.

Felnőtt koromban ezért úgy vásárolok, hogy hatalmas készleteket halmozok fel konzervekből (csilis bab, marhapörkölt, zöldségkonzervek) és mélyhűtött cuccokból, tésztákból és mindenféle gyorsan fogyasztható ételből, hogy mindig legyen itthon enni.

Párszor mégis előfordult az utóbbi időben a fenti helyzet, például elutaztam és későn értem haza stb. Nagyon rossz érzés.

Tizenévesen utáltam mindenkit aki gazdag (mármint aki szerintem gazdag volt, hozzánk képest ez kb. az összes ismerősünk) és dühös voltam mert hiába tanultam jobban mint a gazdag gyerekek, nem mehettem pl. zeneórára mert nem volt rá pénz. Ezt később tudatosan leépítettem, huszonéves koromra már nem zavart ha másoknak több mindene volt, azóta sem izgat. Viszont ilyen gyakorlati spórolós dolgokat a mai napig észreveszek pedig már régen jobb körülmények között élek. Alap hogy nagy kiszerelést veszek mindenből és kihasználom az akciókat, gyűjtöm a kuponokat. Ez tök normális. Viszont mindig beszabályozom magam, pl. ha tetszik 2 dolog akkor csak az egyiket vehetem meg, ha már vettem magamnak mondjuk popcornt akkor pl. csokit nem "kapok" csak majd legközelebb. A szendvicsre az olcsó zöldségekből sokat teszek de a drága szalámiból mindig csak egy szeletet. Ha főzök, a köretből van sok de a húsból kevés. Ha gondolkodnék, biztos jutna még eszembe ilyesmi.

Jó szokás pl. az hogy minimális összegből tudok jót főzni, ezt egyetem alatt szoktam meg amikor 5 ezer a havi kajapénzem volt. Illetve hogy rászoktam a rendszeres mozgásra mert anno nem volt pénzem bérletre, napi 30 km-t bicikliztem, ez utána hiányzott és a mai napig szükségét érzem a sportnak.

Nekem apukám nőtt fel nagyon szegény körülmények között, szóval nem magamról mesélek most.

-Nem vesz újat semmiből se, nagyon vigyáz mindenre. Például a 90-es években már megtehette hogy drága ruhákat vegyen, azokból a ruhákból még mindig hord jó párat. De tényleg vigyáz rá.

-Még mindig nyomógombos telefont használ, pedig internetezik, meg nincs lemaradva a világtól. Csak azt mondja hogy felesleges csak azért újat venni amíg működik.

-Kamasz koromban volt is ebből konfliktus, mert amikor már egyezett a ruha- meg cipőméretünk, akkor nem akartam az ő levetett ruháit hordani amit jó szívvel nekem akart ajándékozni, hanem "menőn" akartam öltözködni mint a többi gyerek.

-Ki nem állhatja a semmittevést / pihenést. Ha épp nincs mit csinálni, kipakolja a tárolót, és átrendezve visszapakolja. Vagy vesz magának pár láda gyümölcsöt és nekiáll lekvárt főzni.

-Ha van foci vb vagy ilyesmi, akkor mindig a csóróbb országnak szurkol.

-Ennivalóból nem csinál annyit hogy el lehessen tenni, csak amennyire épp szükség van (vagy kicsit kevesebbet hogy semmiképp ne kelljen eltenni). Őszintén szólva elég gyakran éhesen is jövök el tőlük.

Nagypapám és nagymamám még jobban ilyenek voltak.

Nagypapámnál például az volt a szabály, hogy amíg nem üres mindeni tányérja, akkor addig senki nem áll fel az asztaltól. Ha délután 4-ig kellett ott ülni, akkor délután 4-ig ültünk ott.

Nagymamám meg még inkább olyan volt mint apukám, hogy nem tudott pihenni. Például elkezdett megteríteni, mi mondtuk hogy megcsináljuk, hagyja csak. Ő megköszönte, és elment helyette utcát söpörni...

Bele sem gondoltam eddig, de a hűtő telepakolása nálam is megvan, pedig kajára annyira nem volt gondunk (általában csak azok mentek, hogy anyám kérdezte, mit főzzön, mi mondtunk valamit, de sokszor az volt rá a válasz, hogy az drága kaja, nincs rá pénz, pl. egy spagettire). Jelenleg egyedül élek, vagyis lakótársakkal, de egy külön nagy hűtőt vettem magamnak lassan egy éve, és az mindig tele van, ha már félig van, pánikolok, hogy nem lesz mit ennem következő rendelésig (Angliában lakok, a semmi közepén, innen csak taxival lehet bejutni a városba, oda-vissza kb. 7 ezer forintnyi font, inkább rendelek kéthetente ötödannyi szállítási díjjal).

Ruházkodásban látszik meg rajtam leginkább. Mivel hotelben dolgozom, és egyenruha van, nem tűnik fel, de miután fogytam 35 kilót és kidobáltam (magyar családsegítőbe leadtuk) a régi ruháimat, a jelenlegi ruhatáram beleférne mindenestől egy közepes bőröndbe. Emellett megszoktam kicsiként a turis-kínais árszínvonalat, nem tudok jó szívvel kiadni több pénzt egy-egy darabra. Például cipőre 4 ezernél többet már nem szívesen adok, egy-egy felsőre maximum 2-3 ezret, ilyenek. Ezért szoktam rá az ebayezésre, itt helyben van szinte minden, olcsón jó dolgokat lehet találni. Múlt hónapban el kellett mennem egy bevásárlóközpontba téli kabátot vásárolni, minden bajom volt, hogy mennyi pénzt kellett elköltenem utazásra meg vásárlásra, pedig nagyjából 30-35 ezerből kijött minden, és nem a szomszédba mentem.

Párom felhozta a közös kassza ötletét, de képtelen vagyok belemenni, nem érezném magam anyagilag biztonságban, úgy érezném, hogy nincsen semmim, hiába lennének több százezreink a számlánkon.

Néha viszont rám jön az őrült költekezés, nem nagy összegekben, de sok kicsi sokra megy alapon mégis el tudok költeni egy hét alatt 40-50 ezret olyanokra, amiket épp akkor megkívánok. Ez leginkább annak lehet az eredménye, hogy ami saját pénzem is volt, amiért megdolgoztam és eldugva tartottam, azt is kikotorták és elvették szó nélkül, még le is tagadták. Vagy ha adtam pénzt, hogy vegyenek nekem egy telefont, ezt a típust szeretném, ennyibe kerül, annak az lett a vége, hogy megvették a telefont, mondván, hogy saját pénzből volt, így közös használatú lesz, arra pedig, hogy akkor az én pénzem hol van, csak annyi volt a válasz, hogy kaját vettek belőle. Laptopomat is, amit saját nevemre, saját pénzemből vettem magamnak, azt is kikiáltották közös használatúnak, és örültem, ha napi 1-2 órát leülhettem elé. Ma, ha kell valami, megveszem magamnak, így, hogy nem otthon lakom, elvenni sem tudják.

Luxus dolgaim sosem voltak. Azaz, másnak természetes, nekem luxusnak számított pl. a havi fodrászat (évente talán eljutottam), nem jártam kozmetikushoz, nem sminkeltem, nem voltam senkivel sem nyaralni az osztálykiránduláson kívül, nem voltak márkás dolgaim, néha még téli csizmám sem, sportcipőben húztam ki a telet, stb.

27N

Én pont fordítva lettem, mint amit leírtál, kérdező.

A szitu hasonló, "A gyerekkori állapotoknál jobban élünk most, az átlagnál rosszabbul."

Én viszont állandóan kompenzálok, képtelen vagyok megfogni a pénzt. Mert ez is kell, az is kell, most "megjutalmazom magam", ezt most csak azért, mert régen sose futotta rá, de saját fizuból hadd jusson már magamnak is...!, ilyesmik. Ezek nem tudatosak, nagyrészt, de egyszerűen az összes pénz elmegy, mert meg akarom adni magamnak azokat a dolgokat, ami gyerekként sose jutott.

(Ne olyanra gondolj, hogy a nyolcadik ájfón, csak mondjuk időnként egy könyv, vagy hogy ruhát nem csak akkor veszek, ha már leszakad rólam, ami van. Vagy mondjuk a havi nagybevásárlásnál igenis megveszem a gyümölcsöt meg a többedik húst a hűtőbe.)

Én ezen tudatosan igyekszem változtatni, mert tudom, hogy nagyon nem jó, de nehéz. Próbálom keresni az arany középutat, mert én nagyon nem szeretnék úgy élni, mint gyerekként, mármint hogy annyira spóroljak. De ez meg nagyon nem jó, amit most csinálok.

Jó szokás... hát, legfeljebb annyi, hogy remekül tudok a semmiből is kaját csinálni. :D De manapság erre ritkán van szükség szerencsére.

27N

Mi nem éheztünk igaz, de szegények voltunk. Ruha, cipő..stb ezeket nagyritkán vettünk csak( pontosabban, gazdag rokonok használt cuccait megkaptuk), bútor 30 éve ugyanaz, nyaralni soha sem voltunk.

A szüleim igyekeztek mindig kompenzálni, de felnőttként azt hiszem, az sem túl jó, mivel 28 évesen kb semennyire nem tudok bánni a pénzzel. Igaz, nem keresek többszázezret, de a vésztartalék 40 ezer fton kívül nem nagyon tudok félretenni.

Sajnos, nem sajnos a 8-9 válaszolókhoz hasonló a helyzetem. Vásárolni csak turkálóban vagyok hajlandó,egyszerűen rosszul vagyok, ha meglátom, hogy egy kínais farmer is lassan 7-10 ezer ft-ba kerül.

Van olyan hónap, hogy egy tusfürdő miatt lelkifurdalást érzek hetekig, majd 2-3 ilyen eset után, átbillenek és sajnos a havi fizum jelentős része elmegy " baromságokra" ( könyv, kozmetikum, olcsóbb (5-6ooo ft) ékszer). Szóval, nem olyan nagy luxusdolgok, de tudom, ha nem lennének ezek az impulzusvásárlási rohamaim, hanem mindig megvenném épp, ami kell, de nem többet, sokkal jobban kijönnék a pénzemből.

Az középút megtalálásával vannak gondjaim.