Miért nem természetes, hogy a támogatás kölcsönös?

Érettségi előtt álló gyerekem egy beszélgetés során kijelentette, hogy ő biztosan nem fog idős koromban sem anyagilag támogatni, sem ápolni. Az apját sem.

Nem fogja feláldozni se a fiatalságát, se a párkapcsolatát erre.

Rendben.

Én viszont úgy döntöttem, hogy nem finanszírozom a továbbtanulását. Le is foglalóztam egy előszezoni nyaralást a férjemmel. Évek óta nem jutottunk el sehová kettesben, az elmúlt 20 évben épp eleget dolgoztunk, hogy mindent meg tudjunk adni a gyerekünknek. Felnőtt, nagykorú, munkaképes fiatal. (20 év, sőt több is, mivel először megteremtettük a feltételeket.)

Most minden vagyok, csak úrinő nem, mert szerinte nekem kötelességem addig eltartani, amíg tanul.

Szerintem meg nem vagyok köteles az utolsó aktív, egészséges éveimben azért gályázni, hogy neki jó legyen, öreg koromban meg az se lesz, aki ajtót nyit rám. A magánnyugdíj pénztári megtakarításunk és az ingatlan elég beugró lesz egy jobb nyugdíjas otthonba a férjemmel. Tehát nem fogok rászorulni, hogy ápoljon.

Most azért is áll a bál, mert mi hogy képzeljük, hogy nem ő örökli majd az ingatlant. A miénk, életünkben azt csinálunk vele, amit akarunk.

Teljesen ki van akadva, hogy tönkretettük az életét.

Nem lehet szülőként saját életem? Engem se pénzelt senki, nem kaptam lakást, 18 évesen dolgoztam főiskola mellett és haláláig ápoltam nem csak a saját szülőm, de anyósom is.

Nem vagyok hajlandó tovább támogatni anyagilag. Másképp igen, pénzzel nem.

Jogosan van kiadva ennyire?

A mai generáció szülei csak erre vannak?