Úgy érzem a szüleim jobban tennék ha elválnának. Más is gondolta már így a saját szüleivel kapcsolatban?

Ha anyádnak így megfelel, akkor te miért akarsz beleszólni?

Másrészt meg 26 évesen inkább a saját életeddel kellene törödni.

Igen, nálunk is hasonló a helyzet... Sokáig azt szerettem volna, ha javul a helyzet és újra jóban lennének és szeretnék egymást a szüleim, de idővel rájöttem, hogy annak már lőttek és már tényleg az lenne a legjobb, ha különválnának az útjaik.

Apukám szinte majdnem olyan, mint a tiéd a leírás alapján, de azért ő még valamivel jobb. Hajnalban elmegy dolgozni, majd kora délután hazaér, eszik és befekszik a tv elé, plusz netezik. Ennyi a napi programja. Max. a kocsival, tüzelővel, fűnyírással foglalkozik, illetve néha elmegy egy-egy ismerősének segíteni, de itthon a felsoroltakon kívül nem csinál semmit, ha rajta múlna akkor úgy nézne ki a ház, mint egy szemétdomb... Mindent házimunkát anyukám csinál, plusz amikor tudok, akkor én segítek neki, de apám annyira nem képes, hogy mondjuk elmosogasson maga után vagy legalább arra odafigyelne, hogy ne a sáros bakancsában trappoljon végig a nappalin. Viszont még nem is ez az, ami leginkább zavar, mert ahogyan neki sem tartana sokáig elmosni azt az 5 tányért, úgy nekünk se nagy feladat, hanem inkább azzal van a problémám, hogy velünk is teljesen elutasító, érdektelen. Ő is full ugyanazt műveli, mint amit leírtál... ajtók bezárva és kopoghat akárki nem fog bejönni (a csengő már évekkel ezelőtt le lett szedve), a függönyöket nem lehet elhúzni, a telefont nem veszi fel stb. Ha odamegyek hozzá, hogy beszélgessek vele valamiről, akkor kb. olyan mintha a falnak beszélnék, mert egyszerűen nem érdekli. Nem küld el és nem ideges, mérges vagy ilyesmi, de tényleg egyáltalán nem foglalkoztatja, hogy mi van velem vagy éppen anyukámmal, hanem ő így el van a maga kis világában. Ha hozzámszól, akkor is panaszkodik pl. a munkájával kapcsolatban vagy arról, hogy anyám folyton beszólogat neki (mert ő sem kezeli jól ezt az egész helyzetet és neki is ugyanúgy meg vannak a hibái) és csak magáról beszél.

Lehet mondani, hogy békén kell hagyni, felnőtt ember stb., de egyrészt úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem normális viselkedés egy 50 éves embertől és ő az apám, akit így is szeretek, így szeritnem természetes dolog, hogy foglalkozom vele és szeretnék neki segíteni. Másrészt pedig nekem is rossz, mert örülnék neki, ha olyan apukám lenne, akivel tudnék beszélgetni és egyáltalán nem esik jól az, hogy kb. le se szja, hogy mit történik a családjával. Ugyanezt tudom mondani arra is, ha valaki nem érti, hogy egy felnőtt ember, aki éli saját életét, miért foglalkozik a szülei kapcsolatával...nem tudom, hogy a kérdező hogy van vele, de pl. engem igenis zavar, hogy ezt látom, mert nem jó érzés. Valamint anyukám is folyton nekem panaszkodik, hogy nem tudnak megbeszélni semmit, nem érdeklik egymást, nem szeretnek együtt élni stb., így mindketten csak őrlődnek egymás mellett, de egyikük sem akar tenni semmit sem és nekem ezt kell néznem/hallgatnom.

"Anyukám kitart mellette"

- hűséget fogadtak! jóban-rosszban együtt. A mai 20 évesek erről már hallomásból sem tudnak- rohanni kiélni a vágyakat, mindegy csak én vagyok a fontos, "rohanj a prédára siess a vadra". Azután ha az egyik pillanatról a másikra leesik a lábáról (van ilyen sajnos)- hát igen, Rohanni máshoz, kukázni.

De ez nem így működött normális esetben. Apukád beteg - ez egyértelmű."Engem sem kedvel, nem szól hozzám" - ez a betegségével jár, szégyelli magát előtted.

Ahelyett, hogy segítenétek munkát találni neki- fúrjátok a házasságukat. Nem normális. Szépen elindítottak titeket, és most beleugattok az életükbe. Nem lenne semmi jobb, ha elválnának- apád belepusztulna, anyád meg a nyakatokra járna és visszaadná a beleugatást - és szintén belepusztulna a magányba. És akkor ti a hős lányok diadalittasan élhetnétek tovább - ezt jól megcsináltuk!

Valóban megoldás lehetne a válás. Ezt gondolom így elsőre...

Szerintem helyesen teszed, hogy 26 évesen is figyelemmel kíséred a szüleid sorsának alakulását.

Te A HALÁLUK ÓRÁJÁIG a gyerekük maradsz. (Sőt, még azon is túl - lelkiekben.)