Miért nem fogadja el, hogy beteg vagyok? Miért az az első, hogy ez "csak hiszti"?

Az utóbbi években több problémám is volt, kényszeresen próbáltam megfelelni mindenkinek, a legtöbbet kihozni magamból, nem engedtek el olyan dolgokat/személyeket, amiknek/akiknek már régen nem kéne az életemben lenniük. Lelkileg egyáltalán nem voltam rendben. Voltak napok, mikor teljesen lefoglaltam magam, programot csináltam, dolgoztam és már olyan fáradt voltam, hogy simán elaludtam akár telefonálás közben is. Máskor meg összeomlottam a legkisebb dolog miatt is, és csak sírtam... Hullámvölgyekkel volt tele az életem. Gyógyszereket szedtem, bulimiás vagyok és hiába érzem, hogy most jól vagyok, tudom, hogy még hosszú lesz az az út, hogy teljesen meggyógyuljak.

Viszont az apám teljesen elbagatellizálja ezt, szerinte ez csak hiszti. Meg hogy mitől lenne bármi problémám, mindent megkapok, amit kitalálok, folyton szórakozom és utazok, semmilyen nehézség nincs az életemben... És hogy az ő nagyanyja egyedül nevelt négy gyereket, ebből egy beteg volt, gyerekként meghalt, mégsem volt depressziós.

Igen, tudom, hogy lehetne százszor rosszabb helyzetem is, és hogy vannak nálam sokkal nehezebb helyzetekben élők is. De ez rajtam nem segít.