Hogy létezhet olyan hogy egy embert nem visel meg a szülei halála?

A szülö halála/gyászolása és a jáz eladás közt semmi összefüggés sincs.

A házat valószínüleg el kell adnia, mert vagy kella pénz )pl a temetésre!), vagy ha nem teszi, sok pénzbe kerülne megtartani, vagy egyáltalán nem olyan helyen van, ahol bármit is tudna vele kezdeni.

A szülö ugyanúgy halott, ha megtartja a házat meg ha eladja is, és ettöl még böven gyászolhatsa, sajnálhatja.

Nem értem, mi köze a házeladásnak a megviseltséghez. Van, aki azért akar mielőbb szabadulni az örökölt háztól, hogy az emlékek ne kínozzák.

Én egyébként például olyan vagyok, hogy ha meghal valakim, akkor egyből nem visel meg annyira, viszont pár hónappal később meg beüt, és akkor borzasztó.

Vagy vannak ismerőseim, akiknek nagyon(!) rossz a kapcsolatuk a szüleikkel, esetleg nem is tartják. Egyik ismerősömet egész gyerekkorában verte az anyja, előfordult az is, hogy késsel fenyegette. Tizenévesen lelépett hazulról, elköltözött az ország másik felébe. Kétévente egyszer van egy neutrális beszélgetése telefonon az anyjával, aztán kész. Nem hiszem, hogy különösebben kiborulna, ha elhunyna az anyukája, és őszintén szólva meg tudnám érteni.

A gyászt mindenki a maga módján dolgozza fel.

Kedves Kérdező!

A kérdésedre csak azt tudom mondani: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Nekem az Anyám kifejezetten azt kérte, hogy ha Ő meghal, adjam el a házat amilyen gyorsan csak lehet, és vagy költözzek el, vagy éljem fel a pénzt. A Nagyim halála után ugyanis nagyon elmérgesedett a helyzet köztük és a testvérei között. Tudni kell, hogy az Anya tartsa össze a családot. Ők négyen voltak testvérek, és soha nem egyeztek, de a Nagymamám halála után módfelett kiütköztek az ellentétek. Anyum egyik testvére, a Nagypapám kedvence kapta meg nagyszülői a házat.

A nemzőm - akit pedig nem tekintek "apám"-nak - temetésére pedig el sem megyek. Amikor Anyám terhes volt velem, megmondta, hogy nem fogunk tőle kapni a büdös életben sem semmit. Így is lett. Az új pin@ fontosabb volt neki, mint mi. Pedig házasságban született gyerek voltam. Egy másik nővel kamatyolt a terhes felesége mellett, sőt, azt a pénzt is elszórta, amit Anyám keresett. Nem kaptam tőle se pénzt, se törődést. Az ilyen nem "szülő", ahogy írtad, hanem csak egy megvetést érdemlő senkiházi.

Soha nem tudhatod, mi van a háttérben, mert az, amit egy kívülálló lát, az csak a felszín.

"2 hét után már azon agyal"

A mai világban örülhet az ember, hogy kap egy hét szabadságot, hogy eltemesse a hozzátartozót. Gyakorlatilag meghal, másnap már mehetsz papírokat, temetést és mindent intézni.

Amúgy engem nem, hogy nem viselt meg apám halála, hanem konkrétan emlékszem mennyire felszabadultam, szinte örültem, miközben öcsém hívott, hogy meghalt. Egy mocskos, alkoholista, rosszindulatú féreg volt, akitől semmi jót nem kaptam soha az életben, örülök, hogy oda jutott, ahova való.

Másik, pont a sok szar miatt ami ért az életben alapvetően mindenkitől eltávolodtam. Néha a saját életem sem érzem értékesnek, nem hogy másét. Néha már megijedek magamtól, hogy ahogy haladok előre, annál több halállal találkozom, és egyre inkább elfogadom akár a szeretteim, családtagjaim halálát is.

Illetve vannak olyan helyzetek, mikor már szinte úgy van az ember, hogy bárcsak ne lenne a másik. Például nagymamám már 20 éve nyomatja a "bárcsak meghalnék már" "megölöm magam" témát. Az ilyen depresszív viselkedés eleinte együttérzést vált ki, segíteni akarsz rajta. Aztán azt látod, hogy ha fejen állsz se változik a dolog, vagy egyenesen ezt használja fel ellened, kikészül körülötte mindenki és idővel úgy leszel magad is, hogy essünk már rajta túl.

Amúgy az értékbecslés nem jelenti azt hogy máris árulja. Végrendelkezés, örökösödés szempontjából is kellhet.

Nekem valahol mélyen a fiókban van jegyzői határozat, vagy papír arról, hogy kik és milyen arányban örököljük apám vagyonát. Szülői házat, nagyszülői házat. Ilyenek után születnek az ilyen 1/10-ed tulajdonrészek.