Mi lesz annak a következménye, ha a szülők nem adják meg a gyereknek a feltétel nélküli szeretetet?

Bármi lehet. Eleve nagyon kevés ember képes a valódi, feltétel nélküli szeretetre, pláne ha a gyerek már nem magatehetetlen csecsemő. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretik.

Veszekedés meg szinte minden családban van. Az érzelmek kimutatásának hiánya problemas, hiszen a gyerek nem tudja honnan megtanulni, ha nincs előtte minta.

Lehet belőle ettol függetlenül bármi. Tizenévesen már nem a családi háttér a domináns, hanem a barátok, a környezet

Én ilyen családból jöttem. 2-es és 3-as teljesen megállja a helyét az én esetemben. Már csak anyám él, de sokszor fizikai fájdalom, hogy egyáltalán kéthetenként felhívjam telefonon. Egy éve lesz, hogy voltam nála utoljára (100 km, nem lenne vészes.) Egyszerűen igényem nincs rá. És ez nem hirtelen lett így nálam, hanem az évek alatt (ahogy látom, hogy én milyen kapcsolatban vagyok a saját lányommal, és hasonlítom, hogy ő (anyám) milyen/milyen volt velem).

Amire nagyon vigyázni kell: Az ilyen ember (én is), sajnos túlkompenzál a saját gyerekénél. Én szinte fojtogatom a szeretetemmel. Szerencsére az okos huszonéves lányommal ezt át tudtuk beszélni, de néha sok belőlem, a szeretetemből, a törődésemből.

Nálam a 4-es válasza lépett érvénybe.

Emellett kisebbségi komplexus, szorongás, szociális fóbia, megfelelési kényszer is jelenkezett. Az anyám kontrollmániás is volt és folyton azt éreztem, hogy születésem óta gyūlölt (egyszer meg is ölt majdnem csecsemōkoromban és a kórházban sem akart magához venni elōször). Egy konkrét lelki roncs lettem. Ismerek olyat is, akinél ugyanez volt, ō kényszeres hazudozó és nárcisztikus lett, mert otthon soha semmi nem volt jó, néha az sem ha levegōt vett.

Gyermek- és fiatal felnőtt korban mindenki úgy érzi, hogy az ő gyerekkora (volt) a legsanyarúbb, és természetesen az ő szülei a legnagyobb balfékek a világon. A baj ezzel csak az, hogy a szülőkre mutogatás nem visz sehova. Ők is csak megkapták a szüleiktől a lehetőséget a boldogulásra, ennyit tudtak továbbadni. A többi -tetszik, vagy sem - az egyén felelőssége.

Senki nem tanítja a szülőség mibenlétét!!! A szüleink rajtunk tanulják meg mi is az, mit merre, hogyan kell csinálni. Mint ahogy mi is a saját csemetéinken tanuljuk meg. Már akinek egyáltalán lesz, mert manapság megáll ott a történet, hogy a szüleinket köpködjük, de mi nem vállalunk gyereket. (Az én csemetéim sem akarnak.)

Kilences abban egyetértek hogy felnőttként màr mindenkinek saját felelőssége hogy milyen embert farag magából.

Rossz lapleosztásból is lehet jó “terceket” csinálni..de a többi felelősségelhárítás

Aki meg nem szereti a saját gyerekét az minek lesz szülő?

Itt sokkal inkább arról van szó hogy a szülőnek valami feloldhatatlan komplexusa,önutálata van és meggyőzi a gyerekét hogy ő miért nem szerethető,csak hogy ne érezzen lelkiismeretfurdalást amiért

szülőlévén szeretnie KELLETT VOLNA a gyerekét

Rossz munkàért nem dugjuk homokba a fejünket mint a struccok...

Legalábbis az erősebb szülők biztosan nem.