A húgomnak mindent, nekem semmit! Most akkor hogy is van ez?!

Üdv, lassan 20 éves lány vagyok, a húgom pedig 14.

A szüleink jómódúak, illetve az élethez való legimportánsabb dolgokat mindig megkaptam.

Amióta megszületett a húgom, természetéből adódóan állandóan ajándékokért kôvetezőzött.

Bárhol vásároltunk, addig visított, bőgött az áruházban, amíg apám el nem érzékenyült a kisleányka sírásán, és meg nem kapta, amit akart.

Jelenleg ott tart, hogy - tényleg nem kamu - milliós (!) ajándékokért követelőzik.

Egyébként nem először volt olyan alkalom, amikor ennyiért kapott ajándékot, de szerintem ez már horribilis túlzás, hogy ennyire elkényeztetik.

Megmondtam a szûleimnek, hogy ha ezt az elrugaszkodott kívánságát is teljesítik, azzal elássák előttem a hozzájuk fűzött bizalmamat.

Apámmal már évek óta nem felhőtlen a kapcsolatunk. Amióta nem én vagyok a kicsike a családban, - azaz 14 éve - kizárólag a húgomat ajnározza, engem meg állandóan ott rúg és megaláz, ahol ér.

13 éven át nagyon szép bizonyítványom volt, csak a tanulásra koncentráltam, soha nem voltam addiktív dolgok fogyasztója, mégis meg van győződve arról, hogy egész nap csak lopom a napot, és különben is “5 éves korom óta egy jó szót nem szóltam hozzá”, amit kötve hiszek.

Bármit teszek, bármilyen nyilvános helyen vagyunk, csak megszégyeníteni tud, a produktumaimról, mindenről, amit elértem és amiben jeleskedem, fogalma sincs.

A húgom velem ellentétben mindig is utált tanulni. Csak az aranyos kis állatkái érdeklik, amik szintén egyre többe kerülnek, mert nem 5, és nem is 20 van otthon, hanem négyszer ennyi. (!!!) Úgy gyűjti (!) őket, mint mások ennyi idősen bármi más hasznosabb dolgot.

Szóval, már rendkívül rühellem azt, hogy a kishúgom bûntetlenül böffenthet bármit, máris ugrálnak neki, én pedig már 4 éve szeretném lecserélni a telefonom, és összegyűjteni egy hobbimhoz - leendő munkámhoz való összes eszközt apránként, és erre mindig meg kell várnom a születésnapomat, továbbá akkor sem kapok meg mindent, pedig a húgom ajándékainak negyedébe sem kerülnek.

Most van az a momentum, amikor már a szüleim sem fiatalok, én pedig hamarosan egyetemre megyek, és mondanom sem kell, nem lesz kevés a tandíj, különköltözés...stb. Nem mellesleg apám már ezért is tajtékzik.

A húgom állandóan irreálisan drága, egyáltalán nem praktikus vagy hosszútávon funkcionáló dolgokért nyavalyog, aminek csak addig tud örülni, amíg ki nem pipálja a listáján, - én pedig bármit kérek, mindenért szégyellnem kell magam.

Ha szembesítés őket ezzel a ténnyel, mindig ordibálnak velem, hogy “Egyformán szeretünk titeket”, vagy hogy “A te s*gged is ki volt nyalva 5 éves korodig”. Igenám, de már a húgom sem 5 éves!

Egyre unszimpatikusabb nekem a húgom, a szüleim pedig sajnos adják alá a lovat, és ebből már végleg elegem van.

Mit tudnék ilyen helyzetben tenni? Soha nem hallgatnak rám.