Milyen az, amikor egy anya vagy apa a gyerekében meglátja saját magát? Főleg, ha külsőleg is, belsőleg is?

én fordítva vettem észre magamon mivel 18 éves vagyok és teljesen a papámra hasonlítok, foleg belsoleg. Senki nem mondogatta hogy "jajj ez a gyerek tiszta nagyapja" meg hasonlókat, csak valahogy feleszméltem saját magamtól, a kettonk kotodésébol hogy ugyanolyanok a szokásaink, ugyanúgy gondolkodunk s cselekszunk, mink ketten eléggé introvertáltak vagyunk ( nem rossz értelembe)

és amikor erre így ráeszméltem mikor minden korbefutott az agyamon csak buszke voltam.. hogy o a papám és csak mégbuszkébbé akarom tenni az utamon

Szerintem jó dolog, ha az ember lát haosnlóságot maga és valamelyik családtagja között. Én például anyukámra és apai nagymamámra haosnlítok, anyára külsőleg, mamára belsőleg, és nagy segítség az, hogy látom az ő hibáikat, hiányosságaikat, ezeket megpróbálom kijavítani és elkerülni, hogy az ő hibáikba beleessek, miközben a jó tulajdonságaikat, amiket én is nagyon szeretek bennük, megpróbálom átvenni tőlük.

Sosem baj az, ha hasonlítanak valakihez, hiszen ezzel te is azt érezheted, hogy tartozol valahova. :)

Nekem sokszor mondják a lányomra, hogy olyan, mintha fénymásolóval készült volna rólam, ami nagyon hízelgő és nem igaz: gyönyörű kislány, én sosem voltam ilyen szép, bár valóban hasonlítunk. Én az apjából is sokat látok benne, bár neki inkább a testalkatát, mozgását örökölte, például fotókon tűnik fel, hogy teljesen egyformán "állnak".

Belsőre is sok hasonlóság van közöttünk, ettől mindig elérzékenyülök, mert eszembe jut a gyermekkori önmagam. Imádom őt, de igyekszem észben tartani, hogy a hasonlóság ellenére ő nem én, tehát mindig egy különálló, teljes egyénként kell gondolnom rá, nem önmagam folytatásaként.

Nekem öröm és jó érzés! :)

Az emberből átöröklődni a gyermekébe az utókor számára megőrizve a sajátosságokat nagyon megható dolog!

Pl. az én gyermekemnél, mikor legelőször kibújtak a fogacskái és rám mosolygott és pont olyan fogsorral, mint amilyen nekem van hát majd elolvadtam a boldogságtól, nagyon jó érzés!!:)))

Persze, hogy öröm!

Óvodás kisfiam viselkedésében, gesztusaiban régóta látom magamat (apa vagyok). Már csak ezért is hibái iránt elnézőbb, megértőbb vagyok. És állandóan éreztetem vele, hogy ő egy szeretetre méltó, aranyos kisfiú.

Egyébként nagyon jól szót is értünk egymással. Szó szerint egy húron pendülünk, hallgat is rám, meg is tudom győzni, így kettőnk között gyakorlatilag sosincs konfliktus.