Aki születésétől kezdve utálta a kistestvérét, miért érzett így?
Nemrég valamelyik kérdésnél írta valaki, hogy a kisebb testvére születését "katasztrófaként élte meg", és az első pillanattól utálta őt. (Az más kérdés, hogy a testvéréből később olyan ember lett, akit van is miért utálni.)
Szíven ütött ez a válasz, mert engem is így fogadott a nagyobb testvérem (a válaszolóhoz hasonlóan az én nagytesóm is óvodás volt, amikor születtem), és később is rengeteget bántott, nagyon utált, pedig nem csináltam semmit. Nem voltam akaszkodó, idegesítő kistesó, inkább kerültem őt, mert féltem tőle. Babaként pedig nyilván nem tehettem arról, hogy lettem, és nem is ártottam neki. Az ok nélküli gyűlölettel, és az agresszióval, amit felém mutatott, életre szóló lelki sebeket okozott, amikre nem szolgáltam rá.
Tőle nem kérdezhetem meg, miért viszonyult így hozzám. Nem beszélünk róla, szerintem nem is lennénk képesek, ez egy sötét folt a múltunkban. Ezért tőletek, idegenektől kérdezem. Aki katasztrófaként élte meg a kistestvére születését, az miért érzett így, és miért a gyereket gyűlölte érte, aki nem tehet róla?
válasza:Jaaj kérdező, a nagytestvéred ne akart neked szántszándékkal rosszat, tudod ilyenek a nagytesók, az a dolguk hogy bántsák a kisebbet, nincs ebben semmi rossz ugye te is tudod?
Na ez kb ugyan olyan hülyén hangzott mint hogy a kicsi nem akarta tönkretenni az életünk. Kíváncsi lennék akkor mit szólnál ha te lennél az idősebb és nálatok születne egy kis görcs.
És de, 20 felett vagyok.
Született nálunk is egy "kis görcs", már írtam az egyik hozzászólásban. Képes voltam túlélni, nem agonizáltam. Ha idegesített, kizártam a helyiségből, ahol voltam, és azzal foglalkoztam, amivel akartam. Igaz, rám nem bízták soha, ahogy engem sem a nagyobb testvéremre.
A bántás módja és mértéke nem mindegy. Titeket nem bántott úgy a testvéretetek, hogy sírva bújjatok az ágy alá, vagy szó szerint reszkessetek a félelemtől, nem használt ki minden alkalmat a megalázásotokra, belevonva másokat is, hogy aztán szorongással éljetek évekig.
A nagyobb testvérem tudta mit csinál, mert elég idős volt hozzá. Belém ugyanabban a korban már bőven szorult empátia, tudtam, mivel okozok túl nagy lelki kárt és hol a határ. Belé is szorulhatott volna, de úgy viselkedett, mint egy állat. Pedig akárhogy idegesítettem (azt sem szándékosan), egyetlen alkalmat nem tudna mondani, amikor valami komolyat vagy jelentőset követtem volna el ellene. Soha nem bántottam meg igazán. Ahogy engem sem a "kis görcs".
A ti testvéretek csak nyitogatta az ajtókat meg felvette a pólótokat, és értem, hogy idegesítő volt, de úgy vinnyogtok, mintha ennél rosszabb dolog nem történhetne az életben. Szerintem ez hangzik hülyén.
A 20-as, aki a 2-3 évest úgy vágta pofon, hogy ott maradt a tenyere nyoma, és a mai napig úgy érzi, megérdemelte, gyereket akar. Az ő 2-3 évese is ugyanolyan idegesítő lesz, és rá fog jönni, hogy az a 2-3 éves gyerek nem szemétkedik, hanem ennyire képes, ezért utálni hülyeség. Ha pedig a csodás poronty, akinek a boldogsága mindennél fontosabb, véletlenül kapna egy új apukát egy mostohanagytesóval, akinek "tönkreteszi az életét a kis görcs", ezért szemét vele, talán sajnálná a kicsit, és leesne neki, hogy a második gyerek is ember. Nem hiszem, hogy hirtelen róla is azt gondolná, megdögölhet, amiért bosszúságot okoz egy szegény nagyobb gyereknek.
válasza:Ó... biztos, hogy minden oké volt vele agyilag? Én soha nem tettem direkt tönkre semmit, és végképp nem szartam volna bosszúból sehová. Ezen szerintem egy épeszű szülő is kiakad, és minimum földig szidja érte, ha kisebb, ha nem.
Oké, úgy tűnik elfogult vagyok a rossz tapasztalataim miatt, mert én tényleg csak piti semmiségeket csináltam, mégis kegyetlenül bántott a nagytestvérem, még olyankor is, mikor nem csináltam semmit. Mióta az eszemet tudom, a gyerekkoromat védekezőállásban töltöttem, és úgy gondolom, jó testvér voltam, amennyire csak egy gyerek az lehet. De belátom, egy kistestvér is lehet rohadék. Mondjuk kétévesről nem gondolnám, csak minimum óvodásról. (Van kétévesem. Kb. azt se tudja, hol van, nem még hogy gonosz terveket eszeljen ki.)
Talán te is elfogult vagy a rossz tapasztalataid miatt, mert egy nagytestvér is lehet rohadék, és egy kistestvérnek is lehet igazságtalanul és súlyosan megkeserítve az élete, ami neki pont úgy fáj, mint egy nagynak.
Talán nem is azon múlik, hogy ki a nagyobb és ki a kisebb, csak az adott gyerek(ek)en. Így viszont nem kaptam, és nem is kaphatok innen választ arra, hogy én miért jártam úgy, ahogy.
válasza:Most tekitsünk el attól, hogy a kistesó személyisége milyen. A nagy nem örül, hogy osztozkodni kell, hogy a kissebb ott lóg rajta akár csak egy percet is, a kicsi bacikat hoz haza, stb. Megfejelve még azzal, ha a nagyból alapból hiányoznak a testvéri érzések Ez ilyenkor a naggyal szemben a sors igazságtalansága, és nagyon sok múlik a szülőn, hogy ezt tudja kezelni. De a kicsi nem tehet arról, hogy megszületett, ezt senki se feledje.
Vannak sajnos igazságtalanságok a sorstól, amikkel nem lehet mit kezdemi...
válasza:20-as vagyok.
Tudod kérdező, az a különbség, ha lesz saját gyerekem azt én fogom akarni és én fogom vállalni. A testvéremet nem akartam, minden zsigeremmel tiltakoztam ellenne, már akkor is, mikor még meg sem született.
A sajátomhoz másképp fogok viszonyulni. Szerintem is rohadtul számit, mikor gyerekekt vállalunk, hogy mit gondol a nagytesó. Ha akarat ellenére van egy kisebb, senki se csodálkozzon, hogy nincs testvéri szeretet.
Az se mentség, hogy az én tesóm kicsi volt. Már gimis és ugyanolyan idegesítő, tudálékos, utálatos nyomorék tinédzser lett, aki csak a szülei pénzét képes lehúzkodni nulla hálával. Valahogy nem tudom sajnálni, hogy egy ilyen embert gyerekként pofán vágtam.
Ő is karmolt, idegesített, miatta nem tudtam a fontos TZ-kre tanulni, vagy a gimis felvételimre...á, nem, ő semmi rosszat nem csinált.
Számomra ez épp olyan tragédia, mint számodra az, hogy bántott a nagytesód.
Épp ezért mondtam: Az én gyerekemnek NEM lesz testvére. Azzal megeshet, hogy 2 gyerekkel szúrok ki egyszerre. Az egyik bántalmazni fogja a másikat, a másik pedig megeszi a nagyobb idegeit.
válasza:Nem lesz népszerű a véleményem, de én is egy bántalmazott kistestvér vagyok.
Szerintem valami nincs rendben annak a gyereknek a lelki világával aki gyermeki csíntevés felett bántja a testvérét. Mindegy, hogy kisebb, vagy nagyobb. Rengeteg jó, egymást szerető testvérpárt ismerek, így biztos nem általános az itt leírt jelenség. És 100% hogy ott is rosszalkodott a pici, csak normális, megértő nagytestvér mellé született.
Kérdező, a pontos okát nem tudom, de nem veled, hanem a testvéreddel van a baj. Épp ember nem így bánik egy másikkal. Főleg nem kisebbel. Könnyű a gyengébbet bántani.
Elmesélem a saját sztorimat: Van egy 2,5 évvel idősebb bátyám. Én lány vagyok. Mikor megszülettem rám sem akart nézni. Mikor anyukám szoptatott hisztizett, tépett ki a kezéből és sokszor rá is csapott a fejemre. (Erre természetesen nem emlékszem, anyukám mesélte).
Óvódás koromban állandóan vert, kilökött a hintából, az ovi udvarán lehúzta a bugyimat és a többi fiúval nevettek rajtam. Folyton ellenem uszított az óvódában és az általános suliban is mindenkit. Gimiben már direkt nem oda jártam ahová ő. Folyton azt hallgattam, hogy kövér vagyok tőle. (Visszanéztem a képeket, nyulánk, gazella lábú kislány voltam, csak volt egy kis gyermeki pókhasam). Ennek köszönhetően 13 évesen anorexiás lettem. Mikor már 174 centivel és 45 kilóval kórházban feküdtem, akkor is olyanokat bökött oda hazajövetelem után, hogy: dagadt disznó.
Mindig lehúzott, egész kamaszkoromban azt hallgattam, hogy mindenki szebb arcú, jobb alakú, okosabb és a fiúk körében kellendőbb mint én. Ennek köszönhetően bebeszéltem magamnak és se barátaim se pasijaim nem voltak 19 éves koromig. Persze mondhatni, hogy sz@rhattam is volna rá, de tudjátok akinek gyerek kora óta rombolják az egóját és rendszeresen ütik verik az önbizalomhiányban fog szenvedni.
Volt, hogy annyira elvert, hogy levegőt se kaptam. Ekkor 15-6 éves lehettem, ő meg 18.
Az én tesómmal nagyon nem stimmel valami. Autista és nárcisztikus. Nem volt doktornál, de minden jel arra utal. Nem csak engem, hanem mindenki mást is kritizál, mindenki más idióta, csak ő tud mindent.
Ő még otthon él.
Én tavaly elköltöztem a páromhoz és azóta megnyílt előttem a világ. Tudom, hogy ennek alapnak kéne lennie, de fergetegesen jó érzés úgy kelni nap mint nap, hogy tudod, nem bánt senki, nem kell rettegni egy pofontól és nem kell naponta hallgatni az önbecsülést romboló megjegyzéseket.
Ha néha találkozunk a szüleink miatt még mindig előhúzza a kártyáit, miszerint mindenki jobb nálam és folyamatosan mondogatja. Nem csoda, hogy szinte csak akkor látogatok haza ha ő nincs ott.
Az én testvérem egy beteg ember, mert nem normális ilyen terrorban tartani egy másikat. És kedves válaszolók; Ha helyesnek látjátok a tetteiteket, ti sem vagytok érzelmi intelligenciát illetően rendben.
20L
válasza:1. 10+ év van köztünk
2. nem én kértem, mégis csomószor rám sózták
3. egy hisztis, követelőző kis görcs volt, aki miatt állandóan én kaptam
4. ő fiú, és kedves édesapám közölte velem egyszer, hogy olyan kár, hogy én lánynak születtem, és sokkal jobban szereti őt
5. vizsgaidőszakban juszt is folyamat üvöltözött, kiabált, hiába szóltam rá, hogy tanulni próbálok, nem érdekelte
Ennyi. Felnőttként megvagyunk, néha beszélünk, de kamaszként, mikor ő is lett nagyon utáltam az egészet.
#27
Ah, önbecsülésrombolás dettó, hasonló módszerekkel. Átérzem, amit átéltél. Egyszer, hatéves koromban a testvérem rommá vert, mert nem tudtam egy szó jelentését. Semmi következménye vagy jelentősége nem volt, hogy nem tudom, tök mellékes volt, egy szimpla beszélgetés közben derült ki, annyit mondtam, nem tudom mi az. Csak kedve volt megverni (kézzel, tárgyakkal, fejre, arcra, erősen), és elhordani minden nyomorult, hülye szarnak, mint általában. Aztán, mikor már csak a sarokban sírtam, azt mondta: "te nem tudsz halkan bőgni?!". Megszólalni sem tudtam a zokogástól.
Nekem sem volt sokáig párkapcsolatom, és minden új embertől rettegtem, hogy ok nélkül utálni fog, és ez még mindig nem múlt el teljesen. Mit nem adtam volna érte, hogy "csak" annyit kelljen elszenvednem, hogy valaki lóg rajtam, idegesít és a tárgyaimat teszi tönkre, de legalább az egészséges személyiségemet meghagyta volna nekem, és képes lehettem volna a normális életre. Félelem nélkül belépni egy terembe, örömmel ismerkedni, ellazulni, úgy érezni, hogy kedvelni fognak, élvezni a társaságot, kamaszként flörtölni, nem pedig folyamatosan attól tartani, hogy "valamit" (ki tudja, mit) tudtomon kívül rosszul csinálok, és megaláznak és kitaszítanak. Egy csomó alapvető jó érzésből, boldogságból kimaradtam.
Itt írták páran, hogy a testvérük születése után, x évesen véget ért a boldog, gondtalan gyerekkoruk. Hát izé...az biztos jó volt. Nekem olyanom egy hétig sem volt. Nem tudom, milyen.
Pedig az én nagytestvérem ép, és egyébként normális ember lett belőle. Legalábbis nincsenek nagyobb személyiségbeli problémái, mint az átlagnak.
válasza:Négyen vagyunk testvérek,mi hárman ikrek,és egy húg.
Minket hatalmas áldásnak tartottak a szüleink,természetes úton hármasikrek nem olyan kifejezetten gyakoriak. Mi nagyon jól elvoltunk egymással mindig is. Ugyanaz volt a baráti társaságunk, mondhatni össze voltunk nőve.
Aztán,egy borongós kora novemberi napon ,a tizedik születésnapunkon,a szüleink bejelentették,hogy az ő ajándékuk csak fél év múlva érkezik.
A következő május végén meg is született a húgunk. Mindhárman tűkön ülve vártuk,de alábbhagyott a lelkesedésünk egy hét után.
A legkisebb “csapattag” nagyon kilógott közülünk. Rettenetesen akaratos,és manipulatív volt már egészen kicsinek is. Mi hárman fekete hajúak vagyunk,zöld szemmel,ő szőkés-vöröses sötétbarna szemekkel.
Nem esett éppen jól az sem,hogy neki mindent megengedtek. A szüleink szerint tökéletes volt a család,2 lány-2 fiú. Hát,a tökéletesben közel sem volt. Mindig inkább fiúsabb voltam, valószínűleg azért a két fiú ikremnek és barátainknak köszönhetően,de a húgom kis “csajszis” volt a kezdetektől. Kamaszként rocker voltam,ő pedig azt mondta nem szeretne velem sehova sem menni mert undorító vagyok. Itt még lehetne mondani hogy pár éves,biztos csak csipkelődik.
Aztán teltek az évek,és az egyik bátyám hazahozta a barátnőjét. Igen ám,de a drága kishúgunk olyanokat kezdett beszélni hogy a másik barátnője aki előtte nap nalunk aludt (nem aludt ott előtte senki) mennyivel szebb és kedvesebb. Mindenki gondolhatja mi lett. Ezenkívül mindig kevert valamit,nem lehetett vele semmi barátot egyedül hagyni.
Most volt 15 éves,és sajnos semmit nem változott. Mindig próbálunk felé nyitni,de semmi kedvességét nem kapunk vissza…
Szóval,nem azért nem vagyunk nagy haverok mert mi utáljuk születése óta,hanem mert ő utál minket.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!