A "láthatatlan gyerekek" hogy dolgozzák fel azt, hogy senki sem foglalkozik velük a családban?

Nekem egy testvérem van és mindkettőnkre szarnak a szüleink. Hogyismondjam, nem tudjuk magunkat túltenni rajta, egyelőre. Fáj, nem tagadom, marhára.

Sajnos én hajlamos vagyok ezt úgy kompenzálni, hogy nem csak nekik, hanem mindenkinek lódítok azzal kapcslatban, hogy mi történik velem. Képes vagyok úgy kikerekíteni egy sima "lementem a boltba tejért" történetet, hogy tapsikoljon a jónép.

De ez nem túl jó taktika, meg totál fölösleges. Az a baj, hogy rászoktam az apró hazugságokra, amivel jobb színben, avagy érdekesebbnek tüntethetem fel magam.

A közeli ismeretségemben, a közeli barátok ezt jól tudják, szerencsére napról napra kevésbé hazudok ilyen marhaságokat nekik. Különben is, levágják.

Egyébként én totál önbizalomhiányos vagyok, és motiválatlan. Nagyon lelkesen elkezdek valamit, aztán esélytelen, hogy folytassam, ha csak magamban bízhatok. Társaságban tudok eredményesen dolgozni. Nem állítom, hogy csak a szüleimet terheli ez, de azért sárosak ők is, hogy ez van.

Testvérem viszont hipermotivált tud lenni és körömszakadtáig melózik, akkor is, ha belepusztul. Néha nem tudom eldönteni, hogy ha a feladat a szüleinktől totál független, akkor magáért hajt, vagy még a megszokás rabja és nem közvetlenül, de a szüleink miatt csinálja ezt.

Mindketten túlkompenzáljuk a dolgokat, egyelőre ez van. Majd lesz másképp is. Sérültség ez, most még.

Egyébként egy időben azt hittem, hogy a tesóm teljesítménye jobban érdekli a szüleimet és őt jobban szeretik, meg ő simulékonyabb, de ez nem így van. Őt is magasról leszarják, csak még kihasználják. Engem meg nem lehet, mert nem jött be az, amit rámosztottak szerepet.

Szóval én még az utam közepén járok, hogy túllépjek a szarérzésen.

Nálunk ugyanez van, csak annyi a különbség, hogy én egyke vagyok, és mégis "láthatatlan gyerek".

Amúgy nem dolgoztam fel, már évek óta ez a problémám :/