Hogy lehet egy olyan embernek segíteni, aki maga se akarja a gyógyulást?

Ha járt pszichiáternél, pszichológusnál, akkor ne írd, hogy "maga se akarja a gyógyulást"!

Legföljebb, ha félbehagyta a kezeléseket, a gyógyszereket, akkor írhatod ezt.

Mi volt az, amit mondtatok a tesódnak, hogy csinálnia kéne és ő nem tette meg?

Gondolom sejted, hogy a "szedd össze magad", meg "szerezz egy lányt magadnak", ezek nem túl sokat érő tanácsok!

Esetleg próbáld rávenni testmozgásra (akár úgy, hogy együtt csináljátok). Az jót tesz nemcsak a testnek, de a léleknek is.

Amint ne csinálj:

- NE emlegesd fel neki a dolgot

- NE keress neki párt

- NE mutass be neki senkit

Ezekkel csak tovább stresszeled.

Amit tehetsz (ha van időd):

- Beszélgess vele

- Segíts neki a saját lábára állni (mert amíg ott van anya apa addig ő ugyan úgy a gyerek szerepét fogja játszani mint 10 évesen).

- Biztosítsd róla, hogy bármi történik, bárhogy alakulnak a dolgok rád számíthat.

(csak zárójelben. Van egy ilyen ismerősöm, róla kiderült, hogy meleg csak nem meri vállalni a szülei előtt. Ez az oka, hogy 30+ és még nem volt kapcsolata, és ez az alapja az ő depressziójának. Nem azt mondom, hogy a bátyáddal is ez van, de az elmondottak alapján "stimmelne a kép". Nyilván ezer más oka lehet a gyerekkori traumától a pánikbetegségen keresztül szinte végtelen a sor.)

A lényeg csak annyi, hogy valahogy elinduljon a változás fele. És azt kellene elérni, hogy Ő akarja a változást. Anélkül nem megy sajnos...

A saját akarata ellen nem tehetsz semmit, és nem is szabad.

Ha nem akar hát nem akar...

Egyébként nem hiszem, hogy 32 évesen azért nincs barátnője, mert apád nem dicsérte meg srác korában. Ez általában egy közkedvelt magyarázat a hasonló dolgokra, csak az a baj, hogy nem igaz. A bátyádhoz hasonló emberek is szeretik ezeket a magyarázatokat, mert így mentesülnek a felelősség alól, és másokat hibáztathatnak a saját hülyeségük miatt.

Aki "szerencsétlen", az akkor is az lesz ha dicsérik ha nem. Ha éppen dicsérték volna, akkor találna valami más magyarázatot. pl az osztálytársak, a tanárok vagy a kutya a hibás. Esetleg egy adott esemény, ahol ez meg az történt..persze általában ezekre a "leszerepelésekre" és "megaláztatásokra" csak ők emlékeznek. Olyat is hallottam már indokként, hogy "mert mikor 3 éves voltam, mindig fel kellett vennem azt a szúrós pulcsit amit utáltam és már akkor sem figyelt rám senki" szóval a mások hibáztatásának művészete igen kreatív tevékenység.

A kérdés hogy ő maga felismeri-e a problémát és akar-e rajta változtatni.

Egyébként bulizni elhívhatod, hátha kedvet kap, de nem miatta menjél bulizni!

8-ra:

Szerintem igenis nagyon sokat számít egy fiúgyereknek, hogy az apja dicséri vagy nem.

A kisfiúnak az apja a példaképe. Olyan akar lenni, mint az apja. Tőle várja elsősorban a teljesítménye miatti elismerést (anyjától a teljesítményétől független elfogadást várja).

Ha apja mindig lehülyézte, mindig azt mondta, hogy ez neki nem menne, azzal iszonyú kárt okozott neki. Lelke mélyébe égett, hogy ő ügyetlen, buta, mindig kudarcot fog vallani. És akárhány diplomát szerez, akármilyen jó állása van, akárhány kitüntetést, elismerést fog kapni munkája miatt, ez elig-alig változik.

Kérdés, hogy a pszichológus, pszichiáter miért nem tudott segíteni. Nyilván köztük is van jobb és rosszabb. SZTK-rendelésen nyilván alig van idő a betegre, ezért, ha lehetséges, meg kéne fizetni egy maszekot.