Miért nem akar jönni soha sehova?

Szorong, amint leírtad. Ennek sok oka lehet. 16 évesen én nem csak a szobámban voltam, nem ott ettem, de alapvetően a saját világomba zárkóztam, mert nem találtam az igazi bensőségesebb kapcsolatot a korosztályommal, főleg az ellenkező nemmel. Ez utóbbi miatt sok - anyám által ösztönzésnek gondolt - csesztetés ért, féltem a helyzettől, szégyelltem, hogy nem megy a dolog, nem felelek meg az elvárásoknak, emiatt tanultam, pótcselekvéssé vált.

Ha a srác nem hajlandó üzlet keretében sem (pl. új PC karatéra járásért cserébe) kimozdulni, akkor pszichológushoz kell vinni. Most sokkal könnyebben meg lehet fogni, mint 10 év múlva.

Én is ilyen voltam. Elmondom, hogy jutottam oda. Tökéletes kisgyerek, mindenki kis angyalkája, csak épp belül szenvedtem, szorongtam, stresszeltem. Aztán kamaszkoromra besokallt az agyam, megmagyarázhatatlan (én sem értettem!!!) ellenszenv volt bennem az egész családom, minden és mindenki iránt, és a legszívesebben soha ki se dugtam volna az orrom a szobámból. Úgy éreztem, ha egyetlen jópofizó szót is kell mondanom a rokon-pofaviziten, az le fogja szívni az összes energiámat, néha fizikailag képtelen voltam rá. Amúgy meg szerepet játszottam, mert megszoktam, hogy meg kell felelni, mindenki angyalkájának kell lenni mindig, és közben borzamlasan rosszul éreztem magam a saját életemben. Ez egy rettenetes házasságba torkollt. 30 voltam, mire helyrejöttem, elváltam, még jó, hogy gyereket nem szültem közben, annyi eszem legalább volt.

Sajnos, ha a te tesód is ilyesmi, akkor el kell keserítselek. Az, hogy most ilyen, hosszú évek alakulásának eredménye. Akkor, amikor a gyerek csendes, szelíd, mindig szót fogad a felnőtteknek, sosem sír, akkor mindenki azt hiszi, minden mennyire rendben van vele, fú, álomgyerek! Aztán, mikor kamaszként már képtelen a tökéletes megfelelésre, mindenki csak néz nagy kerek szemekkel: jaj, de hát olyan jó gyerek volt! Mit meg nem tettünk érte! Aztán most meg tessék, hálátlan!

Hát előbb kellett volna odafigyelni, megkérdezni, mi a baj, foglalkozni vele. Most már késő. Hagyjátok békén, és reménykedjetek benne, hogy ő nem 30 évesen fog ebből kikeveredni. Egy jó szakember rengeteget tud segíteni, ha rá tudjátok venni, hogy elmenjen.

Ha ő nem ilyen, akkor nem biztos, hogy hasznos volt, amit magamról leírtam, akkor elnézést.

Kamaszkori sajátosság. A rokonlátogatás nekem is a halálom volt, kötelezően csókolj körbe mindenkit ha nem teszed jönnek a beszólások, 5-6 ember esik neked és vájkál az életedben. Van barátod/barátnőd? Miért nincs/hogy hívják. Jogsit mikor kezded? Hova mész továbbtanulni? Nyelvvizsga megvan már? Mikor lesz? Jajj katika már megcsinálta! Diákmunka? Petim is dolgozik! Extrémebb esetekben házasodj, szülj, 18 évesen lagzi és unoka kell

Évekig kerültem az ilyen eseményeket. Semmi kedvem nem volt a kollektív vallatáshoz, bszogatáshoz.

Közeli család is tud produkálni, ők a testvéremnek hagytak teret. Kötekedett, piszkált ők meg jót kuncogtak rajta, ha rosszul esett mégjobbakat szórakoztak. Ha olyat mertem mondani, hogy nem szeretem nekem estek, hogy hálátlan dög vagyok szeretnem kell! ő is szeret!

Elkerültem otthonról lettek barátaim és nyugtom.

Eddig is ilyen volt vagy ez nem olyan rég kezdődött?

Ha eddig is ilyen volt, akkor csak simán introvertált, nem érzi jól magát emberek közt. Ő ilyen, kész.

Ha nem olyan rég óta ilyen, akkor lehet attól, hogy kezd felnőni s rájött, hogy az élet nem olyan szép, mint gyerekként hitte, vagy hormonok, vagy csalódott valakiben vagy még lehet 1001 oka. Kérdezd meg. Ha válaszol jó, de ha nem, akkor ne erőltesd, mert csak még rosszabb lesz.

Az meg hogy a rokonlátogatást nem szereti, egyáltalán nem fura. Én se szeretem, meg anyám se, meg apám se. Hogy miért? Te tán szeretnéd ha valaki csak úgy odatoppan hozzád, hogy te ott jópofizz fele órákon át?