Képtelen vagyok elfogadni/szeretni magam, a jelenben sem vagyok képes élni, mit tehetnék?

Sziasztok, már több éve képtelen vagyok elfogadni magam és ha ez még nem lenne elég a jelenben sem vagyok képes élni, nem tudom megélni az örömöket és a csalódásokat sem úgy ahogy elvárható lenne egy embertől, ezért is tartom magamat "bambának", mert sokszor csak nézek magam elé, és nem is tudok a jelenre koncentrálni, mert mindig máson jár az agyam. Egyszerűen folyamatosan a múlt béli hibáimon rágódok és a jövőbeni teendőimen jár az agyam, és persze azon, mi lesz, ha semmi sem úgy jön össze ahogy eltervezem, és emiatt, hogy az agyam sosincs "velem a jelenben" egy csomó dologról lemaradok, komolyabb kapcsolatokat is szinte lehetetlen vagyok kialakítani, pedig még nagyon fiatal vagyok és tudom, hogy nem így kéne élnem az életem, de egyszerűen képtelen vagyok a jelenre állítani az agyam. Tudni kell rólam azt is,hogy egy 20 éves srác vagyok,és az önbizalmam is egy 10-es skálán körülbelül 3 pont körül mozoghat, és ez az érték nem azért van mert nem tudom elfogadni a külső adottságaimat, mert tudom, hogy a legtöbb embernél ez a meghatározó az önbizalom kérdésében. Nem nagyképűségből mondom, csak mások véleménye alapján, hogy az átlagnál jobban nézek ki, és sokszor is érzem utcán, hogy tetszeni szoktam a lányoknak, de ez is csak zavarba hoz, ahelyett, hogy az önbizalmamat növelné. Továbbá nem volt egy fényes gyerekkorom, és sokszor erre fogom azt a sok rosszat ami velem történik, és ezt sosem tudom igazán kibeszélni magamból senkinek mert befelé forduló személyiség vagyok és csak egy szűk baráti köröm van, nem szeretem a nagy tömegeket, viszont nyitott vagyok sok mindenre amiben látok értelmet, hogy hasznomra lehet. Visszatérve a gyerekkoromra, van egy 3 évvel idősebb bátyám és amikor 10 éves voltam folyamatosan verést kaptam tőle, sokszor ok nélkül, és sokszor pedig mert egy kis 10 éves "kötekedős" gyerek voltam aki figyelemre vágyott, és csak bántalmazást kapott a tesótól, ez a kapcsolat körülbelül 3 éven keresztül fent is maradt, egy csomószor fojtogatni kezdett és nagyon közel voltam ahhoz, hogy megfulladjak, ha a szülők nem érnek be időben valószínűleg az eszméletem is elveszthettem volna. Ezeket a veréseket, és a halál közeli pillanatokat kellett átélnem több mint 3 éven át, és nem túlzok, mert nem fogom soha elfelejteni, hogy milyen erővel szorította a nyakam úgy, hogy felnyomott a falra. Azóta sincs a legjobb kapcsolatom bátyámmal... sőt, csak akkor beszélünk ha muszáj, és így vagyok a szülőkkel is, mert legbelül őket hibáztatom, hogy ilyen gyerekkorom volt, nem beszélve arról, hogy apám is vert bár ő főleg amikor hisztis voltam de ez semmi ahhoz képest amit bátyám tett velem, nem vagyok hajlandó az érzéseimről beszélni egyik családtagomnak sem, persze ez magyarázható azzal, hogy a férfiak amúgy sem azok az érzelgős típusok, de az, hogy ennyi időn át senkivel nem beszéltem meg a gondolataimat kétlem, hogy pozitiv hatással lenne az önértékelésemre vagy egyáltalán az egészségemre. Mivel a gyerekkorom ennyire kínkeserves volt, általános iskolás korom sem volt a legszebb időszakom, de ebbe most nem mennék bele. Gondolkodtam pszichologuson, de az nagyon drága, viszont ha ez a megoldás a problémáimra, pár órát biztosan vennék, hogy meglássam van-e valami pozitiv hatása, bár azt is tudom, hogy csak magamra számíthatok a változásban, mert senki más nem tud megváltoztatni engem csak én saját magamat, de képtelen vagyok hozzá is kezdeni, nem is tudom hol kezdjem, mert amit az elején is irtam nem tudom nagyon régóta elfogadni magam.