El kellene mennem pszichiáterhez?

Tulajdonképpen kiskorom óta idegbeteg vagyok, már nem is tudom mikor kezdődött. Lényegében óvodás koromban már belevágtam egyet az üvegajtóba, mert menni kellett aludni. Ez később sem volt jobb, nevelőszülők neveltek, nem volt éppenséggel egy nyugodt, meghitt gyermekkorom. Az általánosban sem volt jobb mindig tele voltam beírásokkal, mert verekedtem. Középsuliban meg ugye jött a kamaszkor, a lázadás korszaka gyakorlatilag alig volt olyan hét, hogy a kezem nem volt szétverve.

Rendszerint a falba, ajtóba, fába, csatornafedélbe, ami éppenséggel előttem volt általában tiszta erőmből belevertem párat. Kikáromkodtam magam, majd lenyugodtam. Később elmentem fő sulira, mivel a tanulással sohasem volt gondom, és ott jöttek azok az érzések, hogy lenéznek engem. Mivel alapvetően egy csendes gyerek voltam, nem nagyszájú, sokan talán ilyen nyominak néztek és egy két csaj volt hogy be is szólt nekem. Persze akkor még nem foglalkoztam vele különösebben, mindig csak gyűlt, aztán egyszer bumm, valamin eldurrantam és, mint egy elmebeteg kiakadtam és ütöttem, vágtam mindent! A kezem bedurranva, erek a nyakamban lüktetnek, szemem vérben kidülledve, és tiszta erőmből, ahogy csak bírom ütöm a falat! Ordibálom, hogy ha még egy ilyen kinyírok mindenkit! Aztán persze nagyot néznek az ilyen nyomorultak, akik előtte lenéztek, de azt vettem észre ilyenkor mire végzek senki nincs ott már körülöttem.

Az a helyzet, hogy sokszor az általam valós, vagy valósnak vélt sérelmeimet dédelgetem magamban, bosszúra szomjazom és ilyenkor eltervezem magamban kit hogy vernék agyon. A napokban is volt egy ilyen esetem, és rá is írtam egy nyomorultra, aki régen egy munkahelyen lenézett engem, és lekezelően beszélt velem. Megfenyegettem, hogy kinyírom, az egész családját kiírtom! Az utcán sem tudok már normálisan elmenni, nincs olyan nap ha kiteszem a lábam ne szóljak be valakinek. Nagyon idegesítenek a kerékpárosok, ha nem mennek arrébb, ha tötyörésznek előttem, nem bírom a tömeget. A buszon is akadtam már ki, ott meg belevertem a fémcsőbe, hogy minek van ennyi ember, de volt már a városban is, hogy üvöltöttem, mint egy elmebeteg hogy minek van ennyi ember a földön! És persze csak azt néztem mibe lehetne gyorsan beleverni párat. Nem volt még olyan albérlet, ahol ne vertem volna szét valamit, a laptopjaimat durván évente cserélem, mert ha valami felidegesít szétverem. Volt már olyan, hogy a sakk miatt szétvertem a laptopom.

Nagyon sok dolog volt már, megszámlálhatatlanul sok dolog. Az is csoda, hogy még nem kerültem börtönbe, de már volt ügyem verekedés miatt is. Attól tartok, hogy nem fogom magam tudni türtőztetni. Alapjáraton ingerült, ideges ember vagyok, persze van hogy 2-3 hónapig szinte semmi, aztán egyszer megint csak beüt valami és akkor dirr-durr. Már félek magamtól, félek egyszer valakit kinyírok, vagy valaki engem nyír ki, vagy börtönbe kerülök. Pedig egy diplomás ember vagyok, intelligens. Ez a viselkedés pedig nem illik hozzám. A munkában szerencsére még nem akadtam ki, bár korábban volt már ott is egy esetem. Mondjuk az még végzés előtt volt, de ott is tiszta erőmből belevágtam ilyen fém szekrénybe.

Alapvetően pedig tisztelettudó és kedves ember vagyok, mindenkivel. De nem bírom elviselni, ha engem megsértenek, vagy nem adják meg nekem a kellő tiszteletet, nem értem miért kell elfoglalni az egész utat, vagy miért kell a másikat ismeretlenül lenézni. Ezek néha összejönnek és akkor elkap az idegbaj, tényleg attól félek egyszer valakit ki fogok nyírni.