A férjem szájüregi daganatos betegségben szenvedett. Az orvos a legnagyobb dózisú sugárzást ajánlotta, a szájüregében minden elégett tőle. Azóta egy kérdés jár az eszemben: nem lenne-e helyesebb, ha őszintén megmondanák, ha már nincs segítség?

Az egész helyzetūnk szerencsétlen volt, számkivetettnek éreztem magunkat. A ķórházi szájsebészetrn fedezték fel az ínydaganatot, onnan egyenesen az éppen frissen induló onkológiára utaltak bennünket. Nem akartam, hogy kórházba kerüljön, ezért naponta hordtuk a sugárkezelésre, de csúszott az új részleg beindítása, így két hónapot csúszott a kezelés megkezdése. Hamar kiderült, hogy az arcbőre nem bírja a terhelést, kétszer is szünetet kellett tartani. A børgyógyász megpróbálta lebeszélni a folytatásról, de ő nem akarta feladni, mert a szájsebész azzal kecsegtette, hogy utána meg fogják műteni.

Az onkógust egy alkalommal megkérdeztem erről, de ő rázta a fejét: lehetetlen.

Amikor az utolsó kezelédt is megkapta, visszautaltak bennūnket a szájsebészetre. Mit kezdjek magukkal, ez nem szájsebészeti probléma, egyébként is megszűnik az osztály- mondta az orvos. AKkor hova menjünk?- kérdeztem. Erre megvonta a vállát. Legszívesebben ordítottam volna a kétségbeeséstől. Visszamentūnk az onkológiára, az orvos gondolkodás nélkül azt mondta, akkor ide fognak járni. És valóban így is történt. Egymás után kaptuk tőle a beutalókat, minden szakrendelést megjártunk, és bár segíteni nem tudtak, de a férjemnek az volt az érzése, hogy tõrődnek vele. Még mindig a můtétet várta, mikõzben a daganat csak nőtt-nőtt, mintha a sugártól új erőre kapott volna.

Köszõnõm szépen a válaszokat. Úgy éreztem, legtõbben tanácstalanok vagyunk abban, hogy a szájsebész órvos jól tette-e, ha nem beszélt a reménytelen helyzetről. Most úgy érzem, így kellett tennie, hiszen az utolsó reményt vette volna el, másrészt én sem világosítoztam fel hasonló okból.

A sugárzás következményeiért nem okolható senki, mert túl nagy dózis kellett akár a reményhez is.