Hogy lehet, hogy az abortusz legális, mikor a Hippokratészi eskü, arra esketi az orvosokat, hogy az életért kell harcolni, és megvédeni azt?

Az abortusznak nem célja az embrió elpusztítása, az abortusz célja az embrió eltávolítása annak a szervezetéből, aki nem kívánja. Az csak mellékhatás, hogy a mai kor tudományos szinvonalán ez egy méhlepényes emlős esetén (amilyen ugye az ember is) az embrio elhalását vonja maga után. Egy madár esetén ugye simán fogod a kotlani nem akaró tyúk tojását, és beteszed a kotlani akaró tyúk alá...

Szóval nem igazán értem az abortusz-ellenzőket, az ember önreprodukciós szabadsága miért legyen kisebb szerintük egy tyúkénál, pusztán azéárt, mert a természet (vallásosaknak a vallásuk szerinti teremtő) szeszélye folytán az embrióját testen belül, és nem testen kívül hordja???

"Mert az embrió MÉG nem ember! Személyisége még a megszületett csecsemőnek sincs. Ahhoz előbb fel kell nőnie."

Gondolom, még nincs gyereked. Nekem két kicsi van (3 és 1 éves), és képzeld, már most látszik mindkettőnek a személyisége, az,hogy mennyire mások. Kb 7-8 hónaposnál már simán kijönnek bizonyos alapkarakterek. De már az újszülöttek is különbözően tudnak viselkedni, sőt a magzatok is.

Amúgy meg, ha felnőtten tartod embernek az embert, akkor 18 éves korig bárkit meg lehet ölni? Hm? Gondolom, neked akkor szimpi a szülés utáni abortusz ötlete is...

Kérdezőnek: én teljesem elítélem az abortuszt, és szerintem is jó lenne, ha több orvos tagadná meg. De sajnos nekik tényleg muszáj elvégezniük, ha szüleszteni meg gyógyítani is akarnak, sajnos Magyarország pl ilyen... Én nagyon sajnálom őket, pl azt, aki az ipari mészárlás szót használta, mert szegény biztos meghasonlott ember. Azért hozzátenném, hogy persze nem lenne kötelező megtenniük, csak ellehetetlenítenék őket. Gondolom, minimum főorvosnak kell lenni ahhoz, hogy a szakma elvesztése nélkül megtagadhassák az elvégzését.:-(

Hogy felmerült az orvos szerepe:

Azt gondolom, hogy az orvos első sorban a hozzá forduló nő egészségéért felelős, és nem az embrióért... és az egészség pedig a testi, lelki és szociális jóllét állapota... tehát ahol az embrió a nő testi, lelki, vagy szociális jóllétét veszélyezteti, ott - teljes mértékben összhangban a magyar magzatvédelmi törvénnyel, ahol ezt a "válsághelyzet" fogalommal jelölik - a művi abortusz egy gyógyító beavatkozás. Szóval nem igazán értem az olyan nőgyógyászt, akinek ez a lelkiismeretébe ütközik - hacsak nem a vallása tiltja. (az egy másik történet)

Nézzétek, ezt most kaptam, pont a témáról szól egyenesen egy orvos vallomása:

Dr. Szörényi András szülész-nőgyógyász vallomása

Orvosi diplomámat még a Kádár-korszak "óarany" szakaszában, 1975-ben szereztem. Bár eredetileg gyermekorvosnak készültem, végül mégis nőgyógyász lettem. Vonzónak tűnt a pálya, mert a nőorvos az élet és halál hatalmas ura, aki bal kezével az abortuszműtőben "segít" a bajba jutottakon, jobb kezével pedig gyors életmentő a szülőszobán. Lehetőleg jó svádájú és divatosan öltözik, barátja a földi jóknak, tisztelője a szebbik nemnek és viszont, s végül, de nem utolsó sorban jól is keres. Úgy tűnt, hogy az abortusz a szakma velejárója és én sokat és ügyesen végeztem ezt a "kis műtétet". Még 18 hetes terhesség esetén is nagy biztonsággal tudtam végrehajtani ezt a rutinfeladatot, amikor pedig már nem is olyan egyszerű. Akkor még nem hallottam a "Néma sikoly"-t, akkor még jóízűt kacagtam azon a történeten is, amely egy szegény, sokgyermekes cigányasszonyról szól, aki egyszer ismét koraterhességgel jelentkezett a rendelőben. Az ott lévő orvos arra akarta rábeszélni, hogy a "saját érdekében" vesse alá magát abortusznak. Ez a perifériára szorult asszony azonban bölcsebben fogalmazta meg a véleményét a társadalomban ma is élő rasszista, fajnemesítő és szociáldarwinista eszmékről, mint számos, igencsak pallérozott elméjű embertársa, amikor ezt válaszolta. - Irtsa csak a doktor úr a maga fajtáját! Szóval éltem egy középszerű szülész középszerű életét önmagam, a környezetem meg a betegeim megelégedésére: abortáltam és "szültem" és havi váltásban rendeltem az SZTK-ban. Aztán egyszercsak különös angyal látogatott meg. A rendelőintézeti párttitkár képében jött s arra kért, lépjek már be az "élcsapatba". E kérés megzavart, mert világ életemben vitáktól tartózkodó, békességet kereső alkat voltam, aki kellemesen szeretett tapicskolni a puha diktatúra langymeleg posványában, s ráérő idejében legfeljebb angolul tanult, vagy futó- és úszóteljesítményeit fokozta. Akkor azonban mégis döntenem kellett. Amikor a tükörbe néztem, megriadtam, s megkérdeztem magamtól, hogy tényleg ez vagyok-e én. Vajon tényleg én vagyok ez az árral sodródó élőlény, aki még soha nem tette fel magának azt az emberhez méltó, egyetlen igazi kérdést, hogy mi végre is vagyok én ezen a földön?!

2 hét gondolkodási idő után nemet mondtam az ajánlatra, majd elindultam, hogy valahol választ találjak a kérdésemre. Visszatértem még gyermekkorban elhagyott hitemhez, olyan közösséget is találtam, ahol befogadtak. Még a gyóntatóm is feloldozott, miután igennel válaszoltam arra a kérdésére, hogy vajon elvesztem-e az állásomat, ha megtagadom az abortuszt. Úgy éreztem, hogy a föld felett lebegek, és továbbra sem okozott gondot, hogy magzati életeket szakítsak meg. De hát micsoda lelki vakság volt ez?! Csöpögős, álszent érzelgősségem bizonyára nem vigasztalta az általam kínhalált szenvedő emberpalántákat. Egy ideig ebben a boldog állapotban élt egy személyben a hívő és az abortőr, de mindkettő hamis lelkiismerettel. Aztán elérkezett egy karácsonyeste, a Megváltó Gyermek születésnapján. Harangzúgásban, hulló, szállongó hópelyhek között a megbocsátás és a békesség hangulatában mentem újra gyónni. Elmondtam, amit kellett, és akkor szeretetből megkaptam azt a megroggyantó, és mégis jótékony hatású lelki jobbegyenest, amelyre valóban szükségem volt. Ez a pap ugyanis - hála legyen neki - világosan és szárazon közölte velem azt a tényt, hogy aki abortuszt végez, az önmagától beálló kiközösítéssel önmagát zárja ki az egyházból. Kétségbeesve, sírva tántorogtam hazafelé. Sirattam magamat, sirattam az anyagi vagy lelki válsághelyzetbe került anyákat, és sirattam a magzati életkorukban elveszejtett gyermekeket, és ettől kezdve félni kezdtem. Féltem, hogy valóban elveszítem az állásomat, ha a hitem szerint élek és a szerint dolgozom. Tovább abortáltam ugyan, de most már nem tudtam magamnak olyan könnyen megbocsátani a beléivódott megalkuvást és öncsalást, mert valahol mélyen - talán a lélek megtisztuló szemével - már nagyon is világosan láttam: mi az, amit teszek. Szörnyű, belső viaskodással teli éve teltek, s én egyre inkább éreztem, hogy ezt lassan már képtelen vagyok tovább csinálni. Vagy megoldom ezt a skizofrén, lélekhasadásos helyzetet, vagy végleg pusztulásra hagyom a lelkiismeretemet. Választanom kellett: vagy az az énkép, amely azt szeretné hinni magáról, hogy ő jó, vagy a mások általi elismerés és külső siker. Voltaképpen valami ásító nihiltől rémültem meg igazán és vettem utamat a Nagy Professzor Úr szobája felé. Jelenléte mindig szorongást váltott ki belőlem. Így volt akkor is, amikor 1990. június 6-án beléptem hozzá. Láttam, hogy íróasztalán még a politikai rendszerváltozás küszöbén is ott díszeleg a nagy, zöld, eozin Lenin. A lelkiismereti szabadsághoz fűződő alkotmányos jogomra hivatkozva kértem: engedélyezze, hogy többé ne kelljen abortuszt végeznem. Cserébe felajánlottam, hogy lemondok a klinikai bentlétemről, és mindössze annyit kérek, hogy éjszakai ügyeletet és szülésvezetést vállalhassak. Az történt, amire számíthattam. A Professzor Úr két perc alatt végzett velem. Kijelentette, hogy még a lábamat sem tehetem be többé a klinikára. Éppen ügyeletes voltam, azt hittem, hogy utoljára, de már megnyugodtam. Ugyanakkor az az elhatározás érlelődött bennem, hogy bírósághoz fordulok, hogy esetemből példapert statuálva legalább utat törjek másoknak. Azoknak a kollegáknak is akartam segíteni, akik úgy vélik, hogy hitbéli meggyőződéstől teljesen függetlenül is méltányolnia és óvnia kell az orvosnak az emberi személy életét még annak méhen belüli szakaszában is, hiszen erről szól az orvostudomány atyjának, Hippokratésznek a tanítása, diszkrimináció nélküli humanizmusa. Aztán a per elmaradt, mert - távollétemben - a Professzor Úr másnap nyílt szavazást rendezett a klinika orvoskara számára a további sorsomat illetően. (Mintha egy alkotmányos jog érvényesülését bármiféle helyi "népszavazás" eredményétől függővé lehetne tenni.) a többség azonban a professzor véleményével szembehelyezkedve - mellettem szavazott. Ezúton is köszönöm mindnyájuknak. A professzor később a botrányos lombikbébi gyártási visszaélések miatt önként nyugdíjba vonult, én a munkatársaimmal együtt - részben - újra a klinikán dolgozom.

Kedves előző, nem kell szégyellni, nyugodtan lehet ám linkelni, ez a "Magvatvédő Társaság" honlapjának az egyik cikke, eredetiben: [link]

Ha valaki ilyeneket akar olvasgatni: [link]

Ősrégi honlap ez, csak valaha a katolikus egyház szerverén, a communio.hu - n volt...

Az kétségtelenül igaz benne, hogy szörnyű dolog az, amikor valakit a legjobb meggyőződése, lelkiismereti vagy vallási szabadsága ellenében nyomnak. Remélhetőleg ezen előbb-utóbb a cikket kirakó honlap-gazdák is elgondolkodnak... már, hogy jobb-e a betiltani akaró a kötelezni akarónál...

Kedves előző!

Köszi, nem szégyelltem, csak én facebookon kaptam, és úgy meg nem biztos, hogy megjelenne, mert nem mindenki tagja annak az adott csoportnak. De most már, hogy ilyen "kedvesen" felhívtad rá a figyelmemet, tudni fogom, hol az eredetije:-)))

Kedves előző, én soha nem fukarkodtam az információval, ahogy látod, a kezdőlapot is megadtam... Karinthy szavaival élve: "akinek pont ilyen kell, annak melegen ajánlom" :)

Visszatérve a kérdezőre és a kérdése, amellett, hogy a legmesszebb menőkig elfogadom valaki lelkiismereti vagy vallási szabadságát, voltaképp azért nem kedvelem a vallási indíttatású véleményeket és válaszokat az ilyen jellegű kérdéseknél, mert azok általában nem a kérdésre adnak választ és nem a kérdezőnek vagy a párjának akarnak jót - sőt többnyire még az embrionak is csak látszólag. A vallásos indíttatású válaszok többnyire azt akarják, amit a vallások hívei sokszor el is mondanak minden nap: Fiat voluntas tua (Legyen meg a te akaratod) - az általuk vallott istenség vélt érdekeit képviselik, bármi is lesz a kihatása annak az érintettek életére. Voltaképp egy szörnyűséges dolog, a feltétlen engedelmesség irányába nyomnak... szóval (maximális tisztelet a kivételnek) pont nem a szabad akaratot és döntést képviselik, hanem egy másik fajta parancsuralmat...

Egyébként a magam részéről inkább kerülném az olyan orvost, aki a paciense sorsában nem a paciense lelkiismeretét és szabad döntését tartja irányadónak, hanem a sajátját... de erre is csak az említett Karinthy-idézetet tudnám mondani.