Fizikai munkavégzés hőségriadóban?

Közben meg is találtam az erre vonatkozó részt, ami ésszerűbb, mint az, hogy aki nem viseli el, az menjen irodába:

Nagy hőmérséklet esetén betartandó pihenők

A munkahelyeken kialakuló kedvezőtlen (meleg) klímakörnyezettel kapcsolatban a munkahelyek munkavédelmi követelményeinek minimális szintjéről szóló 3/2002, (II. 8.) SzCsM-EüM rendelet (Rendelet) a munkavégzés megszakításával kötelezően biztosítandó pihenőidőt ír elő.

A Rendelet 7. §-ának (8) bekezdése állapítja meg a zárt helyen történő munkavégzés esetén a kedvezőtlen klímakörnyezet kivédésére vonatkozó szabályokat:

„7. § (8) A klímakörnyezet kedvezőtlen hatásainak megelőzése céljából munkaszervezési intézkedéseket kell tenni. Óránként legalább 5, de legfeljebb 10 perces pihenőidőt kell közbeiktatni, ha a munkahelyi klíma zárttéri munkahelyen a 24 °C (K) EH értéket meghaladja..."

A Rendelet 2. melléklete tartalmazza az alkalmazással összefüggő részletszabályokat, a megengedhető levegőkörnyezeti értékeket.

Kérdés azonban, hogy a klímakörnyezet miatt rendkívüli pihenőidő hogyan viszonyul a munkaidő egészéhez, valamint a kötelezően biztosítandó rendkívüli pihenőidő tartamára a munkavállalót megilleti-e díjazás vagy sem?

A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) e speciális pihenőidő esetére közvetlen rendelkezéseket nem tartalmaz, így - összhangban az Mt. 6. §-ában meghatározott, a rendeltetésszerű joggyakorlásra vonatkozó alapelvi követelményekkel - a munkavállaló munkavégzési kötelezettségére, a munkaidőre, a pihenőidőre, valamint a munka díjazására vonatkozó munkajogi szabályok összevetésével adható a munkáltató és a munkavállaló jogait és kötelességeit egyaránt figyelembe vevő, megnyugtató megoldás.

A klímakörnyezet miatti pihenőidő jogi jellege

Az Mt. 51. § (1) bekezdése alapján: „A munkáltató köteles a munkavállalót a munkaszerződés és a munkaviszonyra vonatkozó szabályok szerint foglalkoztatni, továbbá - a felek eltérő megállapodása hiányában - a munkavégzéshez szükséges feltételeket biztosítani". A (4) bekezdés szerint „a munkáltató biztosítja az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzés követelményeit".

A másik oldalról, a munkavállaló fő kötelezettségeit az Mt. 52. §-a tartalmazza. Az (1) bekezdés a) és b) pontja szerint a munkavállaló köteles a munkáltató által előírt helyen és időben munkára képes állapotban megjelenni, továbbá munkaideje alatt - munkavégzés céljából, munkára képes állapotban - a munkáltató rendelkezésére állni.

A rendkívüli időjárási körülmények bekövetkezése mind a munkáltatótól, mind pedig a munkavállalótól független körülmény (figyelembe véve természetesen azt is, hogy adott esetben a munkáltatónak lehetőségében állhat a munkakörülmények klímaberendezéssel történő javítása), mely esetben sem a munkáltatónak, sem a munkavállalónak nincs választási lehetősége. A munkáltató a jogszabályban előírt pihenőidőt köteles biztosítani, a munkavállaló pedig köteles igénybe venni.

A fogalom-meghatározásából is következik, hogy ebben az esetben nem a szokásos (Mt. 103. §-a szerinti) munkaközi szünetről van szó (amikor is a munkavégzés ideje alatt, annak időtartamára tekintettel köteles elrendelni a munkáltató a munka megszakítását), annak szabályai tehát nem alkalmazhatók. Nem azonos ugyanakkor az Mt. 104-106. §-ai szerinti

pihenőidővel sem (mely a munkavégzési kötelezettség teljesítését követően biztosítandó pihenőidőt, pihenőnapot jelenti).

A munkaközi szünet - a készenléti jellegű munkakör kivételével - általában nem része a munkaidőnek, ezért annak időtartamára - eltérő megállapodás hiányában - díjazás sem jár. Munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a felek megállapodása természetesen rendelkezhet úgy, hogy a munkaközi szünet része a munkaidőnek, mely esetben erre az időszakra is díjazás illeti meg a munkavállalót. Az Mt. 104-106. §-ai szerinti pihenőidő értelemszerűen ugyancsak nem része a munkaidőnek, tehát erre díjazás ugyancsak nem jár (hacsak a munkavállalót nem veszik igénybe ezen időtartam alatt munkára, ami azonban már a rendkívüli munka eset körébe tartozó kérdés).

Az Mt. 55. § (1) bekezdése meghatározza azokat az eseteket, amikor a munkavállaló mentesül a munkavégzési kötelezettség alól. Az 55. § (1) bekezdés k) pontja szerinti eset a munkaviszonyra vonatkozó szabályban meghatározott tartamra való mentesülés. A helyes jogértelmezés alapján a Rendelet szerint kötelezően biztosítandó pihenőidő e kategóriába sorolandó, vagyis munkaviszonyra vonatkozó szabály írja elő a munkavégzési kötelezettség alóli - átmeneti - mentesülést.

A klímakömyezet miatti pihenőidő díjazásának szabályai

A pihenőidőnek a fenti értelmezése meghatározza egyúttal viszonyát a munkaidő hosszához, illetve a munkavállalót megillető díjazáshoz is.

Az Mt. 92. § (1) bekezdése alapján a teljes napi munkaidő napi nyolc óra (általános teljes napi munkaidő). A 86. § (1) bekezdése határozza meg a munkaidő fogalmát: a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység tartama. Az Mt. - fentebb hivatkozott 86. § (3) bekezdés a) pontjára tekintettel a munkaközi szünet nem része a munkaidőnek. A munkavállaló tehát általános esetben napi 8 óra munkavégzésre kötelezhető. Az ezt meghaladóan végzett munka rendkívüli munkavégzésnek minősül. [Az Mt. 107. §-a alapján rendkívüli munkaidő: a) a munkaidő-beosztástól eltérő, b) a munkaidőkereten felüli, c) az elszámolási időszak alkalmazása esetén az ennek alapjául szolgáló heti munkaidőt meghaladó munkaidő, továbbá d) az ügyelet tartama.]

Minthogy a munkavállaló munkavégzési kötelezettsége a Rendeletben kötelezően előírt pihenőidő miatt szünetel, nyilvánvaló, hogy e pihenőidő időtartamával munkavégzési kötelezettsége nem hosszabbodik meg. Amennyiben a munkáltató a pihenőidő kiadása következtében kiesett munkaidő ledolgozását elrendeli a beosztás szerinti munkaidőt meghaladóan elrendelt munkavégzés rendkívüli munkaidőben történő munkavégzésnek minősük és az Mt. 143. §-a szerint pótlékköteles.

A munkavállaló tehát a kötelező pihenőidő miatt kiesett munkaidő ledolgozására csak rendkívüli munkavégzés keretében kötelezhető.

Az Mt. 42. § (2) bekezdés b) pontja alapján a munkaszerződés alapján a munkáltató köteles a munkavállalót foglalkoztatni és munkabért fizetni. Minthogy a Rendelet szerinti pihenőidő a munkaidő részét képezi és a munkavállaló a kötelezően igénybe veendő pihenőidő alatt önhibáján kívül nem végez munkát; méltánytalan lenne/ ha a teljes munkaidőre számított 40 - 80 perc időtartamra eső bérrel a munkabére csökkenne.

A díjazás összegének megállapításánál nyilvánvalóan nem alkalmazhatóak az Mt. 146. §- ának a távolléti díjra vonatkozó rendelkezései mivel a 146. § (3) bekezdés e) pontja alapján - egyebek mellett - abban az esetben jár távolléti díj, ha munkaviszonyra vonatkozó szabály, munkavégzés nélkül munkabér fizetését annak mértéke meghatározása nélkül írja elő. Ez a díjazás továbbá a munkáltatót érintené hátrányosan, mivel a munkavállalót több díjazás illetné meg, mintha ténylegesen dolgozna. Ugyancsak problematikus a 146. § (1) bekezdésének (állásidő) alkalmazhatósága, mind a jogalap, mind pedig az összegszerűség (személyi alapbér) tekintetében.

Minthogy a Rendeletben szabályozott pihenőidő a munkaidő részét képezi, a munkavállalót olyan helyzetbe kell hozni, mintha ez alatt az idő alatt is munkát végzett volna; vagyis a pihenőidőre a munkavállalót a munkaszerződésben, munkaviszonyra vonatkozó egyéb szabályban rögzített munkabére illeti meg.