Miért érzem azt, hogy sokszor tényleg nincs más lehetőség az öngyilkosságon kívül?

Krónikus ízületi beteg vagyok. A kezelés és kórlefolyás miatt nagyon sovány vagyok (a 170-es magasságom és kisebb méretű férfiasságom a fentiek tudatában lassan már nem is izgat), szexet hírből se ismerem és az előbbi problémák miatt sose volt barátnőm, de úgy látom már nem is lesz (pedig gyereket is nagyon szeretnék 😭). Emellett raccsolok, lúdtalpam van (a járásom fura), munkám legalább van, de minden nap reszkető gyomorral megyek be, mert nem tudom, hogy fogok tudni később teljesíteni (rossz szakterületet választottam és gyűlölöm). Szüleim még erőt adnak, de meddig...? Már ők is nagyon betegesek. Ezen felül a mindennapokban érzem, hogy mivel nem vagyok egészséges és vonzó férfi így a nők semmibe néznek, esélyem nincs boldog, érzéki szexuális együttlétre egy számomra vonzó erotikus kisugárzású nővel. Így meg mi értelme mindennek? Dolgozzak azért, hogy szorongva keresek nevetséges összegű pénzt, amiből esetleg nem halok éhen addig amíg a betegségem ellenére fizikálisan bírok dolgozni? (főleg, hogy így is irodai munkát végzek)

És utána ugyanúgy éhenhaljak lerokkanva egyedül, mintha már most feladnék mindent...?

Ja és igen, járok pszichológushoz, de az semmit nem fog megoldani és nem leszek tőle vonzóbb és egészségesebb pasi, szóval az ilyen barom semmitérő tanácsok kíméljenek!