Mihez vezet, ha a gyerek nem kap érzelmi támogatást, útmutatást a szülőtől? Hogyan lehet megoldani?

Ne is mondd...az én anyám is azt akarta, hogy legyek a pszichológusa, a házassági tanácsadója és az anyukája egyben egész kicsi koromtól kezdve. Nekem kellett simogatni a hátát elalvás előtt és sorolhatnám...

Hát...az öcsém például öngyilkos lett. Néha elgondolkozom rajta, ha olyan szüleink lett volna, akikhez fordulhatunk szerelmi bánatunkban, akkor is megtette volna? De nem akarok vádaskodni, mindenki azt teszi úgyis az öngyilkos hátramaradt rokonaival szemben.

Én igyekszem nem elkövetni azt a hibát, hogy a gyerekembe kapaszkodjak vagy rossz tanácsokat adjak neki, de nagyon nehéz, mert én is depressziós vagyok. Voltam nagyon-nagyon mélyen a házassági válságom miatt és azt mondtam a gyereknek, hogy az apja nem szeret engem és utólag nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt ezt megosztani vele.:(

Volt amikor annyira mélyen voltam, bőgtem, mert meghalt a kutyám és a gyerekem hozni akart nekem zsebkendőt, átváltott kicsi anyukába és akkor azt mondtam neki, nem, kicsim, nem a te dolgod gondoskodni rólam, hanem az én dolgom gondoskodni rólad. Amikor meghalt a dadusnénije, aki fiatal volt és egészséges és mindenki sokkot kapott az óvodában, akkor azt hiszem, viszonylag jól kezeltem a rettegését, legalábbis kijött belőle egy idő után és én tényleg ott voltam vele és ha kellett, órákon át beszélgettünk vagy éjfélkor elmentünk a patakhoz bedobni a dadusnéniről készült rajzot a patakba, amit az oviban terveztek, de ott végül elmaradt.

Olyankor elég nehéz, amikor a kis szerelmi bánataival jön, mert elég negatívan látom a párkapcsolatokat és a szerelmet. Nehéz nekem jól reagálni. Múltkor kifejtette, hogy nem akar gyereket, mert nem akarja, hogy felvágják a hasát. Mondtam neki, hogy majd szerelmes lesz és másként fogja gondolni, meglátja, micsoda boldogság egy saját gyerek. De ő nem lesz szerelmes, mert szerinte őt soha egy fiú se fogja viszontszeretni. Na itt sokkot kaptam, hogy honnan veszi ezeket a gondolatokat, amikor még 7 éves sincs és direkt nem mondtam neki soha semmi ilyesmit. Sőt, olyan szép kislány, hogy biztos vagyok benne, hogy lesz viszonzottan szerelmes. De mégis, amikor előadta ezt a kétségét, hogy soha nem fogják őt viszontszeretni, elakadt a szavam és nem tudtam mondani semmit, mert tulajdonképpen engem se szeretett soha viszont senki. Vagy talán egyszer, de az nem teljesedhetett be. És néha arra gondolok, hogy ez anyám programozása, mert ő meg volt róla győződve, hogy apám soha nem szerette őt, csak azért vette el, hogy legyen hol laknia. (Ráadásul utólag azt mondom, lehetett ebben valami.)

Szóval nagyon nehéz.:(

Utolsó, ne aggódj, biztos vagyok benne hogy remek szülő vagy! Az pedig hogy ilyen sokmindent kibírtál/bírsz csak is arról árulkodik, hogy milyen erős vagy.

De ha lelkileg vagy mentálisan a padlón vagy, azt se szégyelld. Jól teszed hogy nem vonod bele a gyerekeid, de nem szabad egyedül se cipelned. Ne féld megosztani a bánatodat olyannal akiben bízol (barát, rokonok), de ha nincs ilyen akkor ne tarts attól se hogy szakemberhez fordulj. Tudom, hogy magyarországon sokan még mindig azt gondolják hogy pszichológushoz csak beteg és kattant emberek járnak, de ez nem így van. Azért van hogy segítsen, ha túl sok minden nyomja a lelked.

Kitartást <3