Érdemes ezzel foglalkoznom komolyabban?

Nem tudom, hogy jól meg tudom-e fogalmazni mi az amit érzek, de így névtelenül egészen szabadnak érzem magam, szóval teszek egy próbát. Érdekel mások mit gondolnak erről, mert még a feleségemnek sem beszéltem erről.

Talán kezdeném ezzel, hogy miért nem és akkor meglátjátok, hogy milyen ember lehetek.

Tehát két oka van annak, hogy én úgy érzem, hogy nem mondhatom el senkinek a bajom, amit majd később ki is fejtek.

Az egyik, hogy hagyományos értelembe vett családfő vagyok, aki általában megold mindent (bár ezt így eléggé öntömjénező leírni magamról), de többnyire nem is kell megoldani semmit, mert mindent előre eltervezek és gördülékenyen zajlik az élet. A vállalkozásom sikeresnek mondható, de nyilván nem vagyok egy Gattyán Gyuri azért.

Ezt az "imidzset" lerombolnám a sirámaimmal egyrészt, másrészt pedig a feleségem sajnos nem rendelkezik megfelelő érzelmi intelligenciával ahhoz, hogy partnerem legyen ebben. Aztán lehet, hogy én nem kommunikálom le jól a dolgokat, de voltak precedensek a múltban, amikor megosztottam vele a belső feszültségeim, ő pedig elég rossz, közhelyes és felületes tanácsokat adott, így egy idő után megkértem, hogy csak legyen hallgatóság, kicsit vigasztaljon, de ne akarja megoldani helyettem az aktuális apró-cseprő bajaim.

Sajnos ez sem működött, mert kérésem ellenére mindig elmondta az ő klisés nézetét amik nyilván az első körben nekem is átfutnak az agyamon és ha az lenne a megoldás, akkor rég megoldottam volna. Amikor erre megkértem, akkor még jobban összevesztünk, mert zavarta, hogy nem hallgatom meg, holott ő csak segíteni szeretne...azt nem értette meg, hogy csak mélyíti a dolgot azzal, hogy kifejezett kérésem ellenére tanácsokat oszt, pedig sajnos korábban soha egyik tanácsa sem volt megfelelő.

Szóval a gond amiről nem tudok beszélni elég összetett.

Nem is tudnám szavakba önteni, vagy röviden definiálni, így inkább leírom.

18 éves koromig viszonylag gondtalanul éltem a szüleimmel, majd egyik napról a másikra a szüleim elvesztették az állásukat, kölcsön kértek a faluban sok baráttól, ismerőstől amit nem rendeztek, így elég komoly fenyegetések után nincstelenül elmenekültünk a faluból.

Visszatekintve én egy borzalmasan elkényeztetett gyerek voltam és ezen a ponton fel kellett nőnöm. Napról napra éltünk, éheztünk, borzalmas körülmények között éltünk. A szüleim is megtörtek, nem költöztünk messze, csak pár faluval arrébb, ahol munka ugyanúgy nem volt.

Fát loptam, hogy legyen mivel fűteni, mindenféle munkát elvállaltam a fősuli mellett és apránként összeraktam egy repjegyre való pénzt, hogy a szüleim ki tudjanak menni külföldre dolgozni egy régebbi osztálytársuk ajánlásával.

Ezután az én életem is kezdett rendeződni. Eleinte küldtek haza pénzt, de végül a vállalkozásom annyira kinőtte magát, hogy félbehagytam a főiskolát és azóta is ebből élek, immár 15 éve.

Időközben minden adósságát elrendeztem a családnak ami itthon maradt, megismerkedtem a feleségemmel, lakást vettünk (tehermentesen) és a szülők is jól élnek kint külföldön.

A gond, hogy az utóbbi 2-3 évben folyamatosan arra gondolok, hogy szeretnék visszamenni a faluba ahol felnőttem. No persze nem élnék ott, azóta már a fővárosban élünk és imádom, nem tudnék újra vidéken élni, az túl nyugodt nekem. :) Viszont egyetlen emberrel sem tartom a kapcsolatot a gyerekkoromból. Ennek oka főleg a szégyen amiatt ami akkor ott történt, egy falu pedig elég zárt közösség, hamar híre ment mindennek és a barátaim is teljesen elfordultak tőlem. Egész egyszerűen mintha 18 évesen lett volna egy teljes törlés és új életem lett volna.

Azóta új baráti köröm van akikkel 10 éve nagyon jóban vagyunk, remek kis csapat, igazán mély kapcsolatok alakultak ki tényleg.

Viszont a múlt valahogy vonz és nem tudom, hogy miért. Heti szinten van 2-3 este, amikor képeket, videókat nézek a faluról YouTube-on, vagy a régi albumokban és néha elsírom magam, mert szeretnék újra azokon az utcákon sétálni, megnézni, hogy vajon még mindig le van-e hullva az iskola sarkán a vakolat, vagy megcsinálták? A boltban vajon még ugyanaz az eladó dolgozik?

Egyszerűen érzem, hogy vonz az egész, viszont nem akarnék senkit magammal vinni a mostani életemből. A feleségemmel egyszer beszéltünk erről futólag, mondta, hogy ő is szeretne jönni, de én nem szeretném. Neki egész biztosan nem jelentene annyit a "templom tér", mint nekem, aki nyaranta mezítláb focizott ott a barátaival és lépett akáctüskébe néha-néha. :)

Ez a vágy mostanában annyira eluralkodott rajtam, hogy rengetegszer bekapcsolom a képeket, videókat, hozzá berakok valami zenét amit akkoriban sokat hallgattam és megiszom hozzá 3-4 pohár italt, mert józanul elsírnám magam, így pedig "csak" keser-édes az élmény.

Nem tudom mit kéne kezdeni ezzel az egésszel, érdemes lenne-e tényleg lemennem csak körülnézni, sétálni egyet (sajnos nem a szomszédban van, rámenne egy egész nap, amit nem igazán tehetek meg), vagy csak feltüzenél a vágyat még jobban? Mi van, ha meghülyülök és vissza akarok költözni? Mi van, ha valakinek még mindig szúrná a szemét a jelenlétem? Egyáltalán, mi lene, ha ismerőssel találkoznék, mit mondanék, mit keresek itt?

Sejtem, hogy ez kívülről nevetségesnek hangzik, de nekem manapság ez okozza az egyik legnagyobb belső feszültségem, főleg ha egyedül maradok a gondolataimmal.

Van bárki más hasonló cipőben? Minden véleménynek örülök tényleg, érdekelne ki mit gondol. Érdemes lenne felkeresnem egy szakembert?